Júlia 01 - Katherine Arthur - Új élet kezdetén

Katherine Arthur: Új élet kezdetén

Leslie Lyon fotóriporter mindenképpen első díjat szeretne nyerni egy italreklám-pályázaton. Miközben az ideális férfimodellt keresi, fölfigyel a jóképű teherautósofőrre, John Caldwellre.

Ám John teljesen félreérti őt, csak egy könnyű lánynak tekinti Leslie-t, aki így akar hozzáférkőzni. A lány minden magyarázkodásával csak növeli a zűrzavart, már nem tud józanul gondolkodni sem, amióta a férfi szemébe nézett…

1. FEJEZET

– Elragadó a műve, Leslie! Az öreg Adler valóban úgy néz ki, mintha repülni tudna. A legjobb sajtófotó, ami valaha is készült rólam – dörgött az ügyvéd hangja a telefonban.

– Köszönöm, Lionel. Ez aztán dicséret! Főként ha arra gondolok, mennyire gyűlöli a repülést – nevetett Leslie Lyon. – Vagy mégiscsak szárnyai nőnek a sasnak?

– Most bosszantani akar – sóhajtott Lionel Barstow.

A nyilvánosság előtt sokat élcelődtek azon, mennyire irtózik még a gondolattól is, hogy repülőre szálljon, s azon is, hogy hosszú Limousinját, mellyel előadókörútjai során keresztül-kasul utazta az országot, Adler-1-nek, vagyis Sasnak keresztelte.

– Hiszen tudja, mit szoktam mondani. Ha az Isten azt akarta volna, hogy az ember repüljön…

– ...szárnyakat adott volna neki – fejezte be a mondatot Leslie. – Mégsem értem, hogy tudja magát repülő nélkül a megbeszélt időpontokhoz tartani.

– Szervezés kérdése. Mivel tartozom a fölöttébb hízelgő felvételért?

Örülnék, ha valaha is ilyen jól néztem volna ki.

Leslie mérlegelt. Ha Lionel tényleg elégedett és a nyilvánosság előtt elismerően nyilatkozott, ez a legjobb reklám.

– Semmivel – válaszolta. – Végtére is, miért vannak az embernek régi barátai?

– Milyen rafinált – nevetett Lionel Barstow. – Akkor gondoskodom róla, hogy minél többen megtudják, ki művelte ezt a csodát.

Leslie úgy érezte, átlátnak rajta. Az éles eszű, hírneves büntetőügyvéd figyelmét szinte semmi nem kerülte el.

– Történt már valami az új fotóalbumával kapcsolatban?

– A világ gyermekei című kötetemre céloz? Nem, még nem, de kezd alakulni. Ma együtt ebédelek egy kiadó képviselőjével Long Island-i villájában. Úgy tűnik, komolyan érdekli a dolog.

– Ennek örülök. Drukkolok önnek, bár ez biztosan felesleges. Kevés embernek van annyi tehetsége, hogy ilyen beszédes portrékat készítsen. Most nem akarom tovább föltartani. Biztosan minden percre szüksége van a szépítkezéshez, hiszen randevúra készül. Bár ha a kiadó munkatársa ugyanúgy rajong a vörös hajért és a zöld szemekért, mint én, akkor minden egyéb szépítkezés csak időfecsérlés. Ha találkozik a szüleivel, adja át üdvözletemet!

– Rendben, Lionel. Viszonthallásra!

Leslie letette a kagylót. A beszélgetésből új erőt merített. Tudta, mennyire fontos, hogy tárgyalópartnerére jó benyomást tegyen, bár lényegében csak a fotói beszélhettek érte. Az órára nézett. – Már kilenc – suttogta. – Legfőbb ideje, hogy készülődjek.

Első dolga az volt, hogy autót béreljen. Amikor New York City-be költözött, eladta a kocsiját. Olyan gyakran volt vidéken, hogy a magas garázsbérleti díjak miatt túl költségesnek tűnt neki a kocsitartás.

Fellapozta a közületi telefonkönyvet és átfutotta az autót bérbe adó vállalatok névsorát. Habozott. Vajon milyen benyomást tenne egy zörgő, ütött-kopott bérelt kocsival? E célra nem tud sok pénzt kiadni, a luxusautók pedig drágák. Talán kölcsönkérhetné Ted és Melody piros Corvette-jét… Miért is ne? Ilyen kevéssel a gyermeke születése után Melodynak nincs szüksége a kocsira. Tednek pedig, akit leköt tévésorozata, napközben úgysincs másra ideje. Leslie közelebb húzta a telefont, föltárcsázta nővérét.

– Halló, Melody! Hogy van a kis Jeff?

A válasz valóságos szóáradat volt. Melody számára a kisgyerek minden megnyilvánulása fontos közölnivaló. A csuklás szenzáció, a pelenkázás pedig valóságos kaland. Leslie-nek semmi esélye nem volt a közbeszólásra.

Melodyt túlterheli az anyaság – gondolta Leslie –, mindig is szétszórt volt, és ha így folytatja, belezavarodik.

– Bocsáss meg, kedvesem, kérdeznék valamit – szakította végül félbe. Sikerült előterjesztenie kérését, melyre tüstént beleegyező választ kapott. További tíz percig tartott még, mire elapadt Melody tomboló szóáradata. Mily jó volna, ha szárnyaim nőnének, gondolta Leslie, miközben a hálószobába rohant, hogy megfelelő ruhát keressen. Fehér vászonkosztüm és sárga blúz mellett döntött, ez megfelelő öltözet egy ilyen kora nyári napon. A fürdőszobába szaladt, zuhanyozott, s egy kis sminkeléssel még nagyobb hangsúlyt adott zöld szemeinek, melyekről az imént Lionel áradozott. Az, hogy sűrű, vörös hajfürtjeit rendberakja, majdnem lehetetlennek tűnt.

Tízkor elhagyta a lakást, fél tizenegykor Melody ajtaján csöngetett. A piros Corvette negyed tizenkettőkor indult a garázsból. Az autórádió épp déli tizenkét órát jelentett, amikor az útkereszteződésben a közlekedési lámpa zöldre váltott, és Leslie gázt adott. Túl későn vette észre a balról érkező autót, s abban a másodpercben már tudta is, hogy az ütközés elkerülhetetlen.

– Tényleg jól vagyok – bizonygatta Leslie este újra meg újra. Melody és Ted gondterhelt arccal ültek a kórházi ágy mellett.

– Csak egy karcolás a karomon és egy kis dudor a fejemen. Pusztán elővigyázatosságból kell ma éjszakára még itt maradnom.

Ted úgy nézett ki, mintha ő szorulna kórházi ápolásra. A tévétársaságnál délután közölték vele, hogy a sorozatát leveszik a műsorról.

– Borzasztó – mondta Melody. – Rettenetes alak! Hogy adhatnak az ilyennek jogosítványt?

– Ráadásul még biztosítása sincs – fűzte hozzá Ted. – Szerencsére a biztosítónk minden költséget fedez.

– Hála istennek! – mosolygott Leslie megkönnyebbülten, de észrevette, hogy Melody arca falfehérre változott.

– Mi van veled, Melody?

– A biztosítás… – kezdte az lassan, miközben bűntudatos tekintettel nézett Tedre –, azt hiszem… – s idegesen keresgélt a retiküljében, végül előhúzta a csekkfüzetét.

Ted figyelmesen nézte, és ő is elfehéredett.

– Ugye nem azt akarod mondani, hogy elfelejtetted befizetni a biztosítási díjat?

De Melody bólintott, mire Ted arca hófehérből vörösre változott. – Ne aggódjatok! – szólt közbe Leslie gyorsan. – Kifizetem a javítást. Van némi megtakarított pénzem, és szükség esetén fedezetlen csekket is kiállíthatok. Ne gondoljatok most erre!

Ted megrázta a fejét.

– Ezt nem fogadhatom el.

– Dehogynem. Hiszen ha nem kérem kölcsön az autót, semmi se történt volna, és Melody is időben észrevette volna a mulasztást.

Leslie mindenképpen el akarta kerülni a családi veszekedést.

– Évekig lehet kocsikázni New Yorkban anélkül, hogy déli tizenkettőkor egy ittas alak biztosítás nélkül belehajtana az emberbe.

– A Corvette javíttatása iszonyúan költséges – vetette ellen Ted.

Van egy javaslatom. Amint új álláshoz jutok, visszafizetem neked.

– Legfeljebb a felét. Szerencsém is volt a nagy szerencsétlenség közepette. Ma délután fölkeresett a kiadóm, Mr. Brookens, hogy megnézze a könyvemet. Közölte, hogy ki akarja adni, és még egy kis előleget is fizet.

Ted nem ellenkezett tovább.

– Gratulálok. Hiszen ez nagyszerű!

– Értesíts, ha megtudtad, mennyibe kerül a javítás.

Három nappal később Leslie a lakásában ülve komoran meredt egy cédulán virító számjegyre. Ted igazat jósolt, a kocsi javítása valóban egy vagyonba kerül. Sokáig nézte az utolsó bankegyenlegét, aztán hirtelen elkeseredésében félbetörte a ceruzáját és az ajtóhoz vágta.

E pillanatban csöngettek.

– Ki az? – kiáltotta mogorván.

– A szomszédod – kukkantott be az ajtó résén óvatosan egy magas, szőke nő. – Mi baj van? – kérdezte, mikor meglátta a földön a kettétört ceruzát. – Elfogyott a porcelán?

– Jaj, Susan, te vagy az? Gyere be! Egyébként a porcelánt csak azért mellőzöm, mert nincs kedvem cserepeket söprögetni. Hogyhogy már délben itthon vagy? Mr. Pike nem talált neked több munkát?

– Ellenkezőleg. Még ma délután a Kennedy-reptéren fogadnom kell egy fontos ügyfelet. Csak átöltözni jöttem haza. Arra gondoltam, megnézem, hogy vagy, hiszen a baleset óta nem beszélgettünk. Rendbejöttél?

– Nagyjából. A fejemen már nem érzek semmit, csak a karomon fáj néha a varrat, olyankor nem tudok aludni. Egészen elégedett voltam magammal és a sorsommal, amíg a nővérem az imént föl nem hívott.

– Talán a kisfiúval van gond? – kérdezte aggódva Susan.

– Dehogyis. Gyönyörűen fejlődik.

Leslie kiöntötte a lelkét, s végül megkérdezte: – Nem ismersz véletlenül egy könnyen kirabolható bankot?

– Sajnos nem – nevetett Susan. – Tényleg átkozottul magas az összeg. Meg kell tanulnod elfojtani néhány bolond vágyadat.

– Tudom én. De olyan szép nyári nap volt, és olyan pompásan elképzeltem, ahogy egy piros Corvette-tel állok be a Long Island-i villa elé, nem pedig egy bérelt konzervdobozzal. Pedig nem lett volna szabad megfeledkeznem arról, amit az ENSZ múlt karácsonyi ünnepségén a jósnő megjövendölt.

– Arra az asszonyra gondolsz, aki egy magas, sötét idegent ígért nekem, mielőtt bemutattak Ghána elnökének?

– Pontosan. Azt mondta, hogy fékezzem nyughatatlan természetemet, különben egy szép napon nagyon nehéz helyzetbe kerülök.

Ugyanezt hajtogatja évek óta az anyám is.

– De ugye nem kell eladnod a drága fotófelszerelésedet?

– Semmi esetre sem. Ha nem érkezik meg időben az előleg, vehetek fel bankkölcsönt, de talán elég lesz néhány új megbízatás is. Az ügynökséged nem tudna valami munkát adni? Ha az időjárás is megengedi, a New York-i piacokról készített riportomat ma délután befejezem. A hónap végén egy angol írót kísérek El Salvadorba. Addig szabad vagyok.

Susan egy reklámügynökség munkatársa volt. Cége szívesen bízott fotósmunkákat a tehetséges Leslie-re, ha az éppen szabad volt. Hivatásának tekintette a fotózást, függetlenül attól, hogy éppen háborús vagy esküvői képeket készített. Díjat is nyert egy portréjával, melyen egy kislányt örökített meg, amint éppen tiszteletteljesen nézi, hogyan száll hintóba az esküvő után Charles herceg és Diana hercegnő. Ez a fotó az oklevéllel együtt Leslie nappalijának falán, díszhelyen függött.

Susan arca felragyogott.

– De igen, van munkánk a számodra. Csak éppen nem tudtam, hogyan kérdezzem meg, vajon vállalnád-e, hiszen tudom, mi a véleményed Molly Primrose-ról. Mr. Pike boldog lenne, ha St. Louisban elkészítenéd vele a divatfotókat.

Leslie sóhajtott.

– Azt hittem, Clarence Quillen lesz a modell.

– Szerettük volna, de sajnos elutazott egy barátnője után, aki lelépett egy osztrák báróval. Amint értesült a dologról, a következő Concorde-dal utánuk repült. Tehát, hogy döntesz? Mr. Pike örökre hálás lenne érte.

– Azt hiszem, most nem engedhetem meg magamnak, hogy elutasítsam ezt az ajánlatot. Mindenesetre Miss Primrose-t nem kezelem majd olyan finoman, mint Clarence-t. Hiszen két éve csak Az Év Manökenje, nem pedig Az Évszázad Manökenje címet nyerte el! Ha még egyszer olyan nagyképűen bánik velem, gondoskodom róla, hogy tíz kilóval kövérebbnek látsszon.

– Csillapodj? –figyelmeztette Susan. – Már megint magával ragad a temperamentumod.

Felállt és kijelentette: – Máris telefonálok Mr. Pike-nak. Aztán átöltözöm végre és indulok a repülőtérre.

Az ajtóból még egyszer visszafordult.

– Egyébként a Fling-ital reklámpályázata még nem dőlt el. A tízezer dollár még mindig várja a szerencsés nyertest. Miért nem próbálod megkeresni a megfelelő Fling-modellt? Egy csapásra megoldódnának az anyagi gondjaid, sőt még félre is tehetnél egy tekintélyes összeget.

– De Susan! Hogy képzeled? Nem nekem való az ilyesmi. – Leslie felállt, alázatosan kolduló pózt vett fel, rozsdabarna szempilláival sűrűn pislogott. – Szóval, ha találok egy jóképű férfit, álljak elé: Bocsásson meg, Sir. Leslie Lyon vagyok és egy Fling-modellt keresek. Tessék? Hogy ki akarok kezdeni önnel? Nem, tényleg nem. A Fling egy új, csodálatos üdítőital, amit reklámozni szeretnénk. Már csak egy izgató férfi hiányzik, aki arra ösztönözné a nőket, hogy ezt az italt vegyék. Ön vadítóan néz ki. Fantasztikus izmai vannak. Készíthetnék önről egy fotót? Ön az új szex-ideál, én pedig nyerek egy nagyszerű díjat. – Susan rázkódott a nevetéstől.

– Attól tartok, igazad van – mondta végül. – így nem fogjuk megtalálni a férfit, akit keresünk.

– Sajnos, más módszert nem tudok elképzelni – folytatta Leslie.

Csodálkozom, hogy a díj még nem talált gazdára. Talán nincsenek már jóképű férfiak? Miért nem kocogja végig valaki a fitness-klubokat, míg meg nem találja az igazi típust?

– Úgy tudom, ez már rég megtörtént, de ezúttal nem izompacsirtát keresünk, hanem egy komoly hatást keltő, érett férfit.

– Érett és megfontolt? Hm. Ted, a sógorom ilyen típus, és ha nem is szenzációsan, de jól néz ki. Lehet, hogy ő megoldaná a gondjainkat!

Susan megrázta a fejét.

– Ismerem Tedet, és semmi kifogásom ellene, de – mivel a barátnőm vagy, neked elárulok egy titkot. Jóindulatú utasítást kaptunk felsőbb körökből. Mrs. Cliff Phillips, a Superior Soft Drinks főnökének felesége a zsűri tagjainak tudomására hozta, hogy neki személy szerint egy Clark Gable-típus lebeg a szeme előtt. Vagyis hogy minden filmjét ismeri videokazettáról, és újra meg újra megnézi őket.

– Hát akkor sok szerencsét! – jegyezte meg Leslie szárazon. – Egy Clark Gable-t? Ilyen férfit magam is szeretnék megismerni. Amennyire tudom, nemcsak a filmjeiben, hanem az életben is lélegzetelállítóan szexis volt.

– A helyedben én nyitva tartanám a szemem. Talán te is találkozol a magas, sötét idegennel. Nem kell persze, hogy maga a ghánai elnök legyen az.

Leslie értetlenül nézett a barátnőjére és az orrát ráncolta. Úgy tűnt, mintha a szeplői föl-alá ugrálnának az arcán.

– Azt hiszed, hogy nem tartom nyitva a szemem? Gyakran találkoztam már magas, sötét idegenekkel. Általában már az első találkozáskor megpróbálnak meggyőzni arról, hogy a közelebbi ismeretség kialakításának egyetlen helyes útja az, ha ágyba bújunk. Igaz, a legutolsó egyáltalán nem akart lefeküdni velem, viszont vegetáriánus életmódra akart téríteni. Három kerek órán át próbált meggyőzni. Talán elvesztettem a vonzerőmet?

– Nem hiszem, hogy a vörös haj és a formás mellek valaha is kimennek a divatból – vigasztalta nevetve Susan. – Csak éppen eltart egy ideig, míg az ember rokon lélekre talál. Ügyelj, hogy ma délután ne fuss újra egy álnok férfi karjaiba. Sietnem kell, különben későn érek a reptérre. – Susan kiment, de még egyszer bedugta a fejét az ajtón.

– Ugye elmeséled majd, ha megtaláltad az igazit? Úgy értem, vagy a magad, vagy Mrs. Phillips számára.

Leslie nevetett. – Nyugodt lehetsz, úgy lesz. Csak nem gondolod, hogy eltitkolnék egy ilyen fontos dolgot a legjobb barátnőm előtt?

2. FEJEZET

– Vigyázat, fiatalasszony!

Leslie összerezzent, amikor a mély, kissé izgatottan csengő hangot meghallotta a háta mögött. Éppen egy férfi és egy fiú lefényképezésére koncentrált, akik salátával megrakott ládákat hordtak le egy utánfutóról. Micsoda pech! Most elmozdult a felvétel. Pedig az egész sorozat egyik legjobb fotója lett volna. Az ég beborult, eső közeledett, és Leslie szerette volna időben befejezni a Hunts Point-i piacról készített riportját.

Bosszúsan fordult hátra.

– Nem tudna…

Leslie szédülten nézett két sötét szembe. Álmodta csak, vagy miért tűnt az arc annyira ismerősnek?

– Adna egy kis helyet?

Megint ez a mély hang, újra az izgatott hanglejtés.

– Természetesen. Elnézést kérek.

Leslie félreugrott. Csak most vette észre, hogy a férfi egy citrommal teli ládát tartott, amit miatta nem tudott lerakni.

– Köszönöm – mondta a férfi, és szórakozottan mosolygott. Úgy tűnt, tudatában van, hogy milyen hatással van a nőkre. Elhaladt Leslie mellett, és egy rakodóállványra rakta a ládát, aztán visszajött, és a következő ládát is leemelte a teherautóról.

Leslie úgy állt ott, mintha villám sújtotta volna. Ez ő, gondolta. A szíve egyre hevesebben kalapált, és úgy érezte, megrészegült. A férfi ugyan nem nézett ki épp olyannak, amilyennek Mrs. Phillips elképzelte, de éppenséggel a fivére lehetett volna. Minden egyezett. Ezzel a férfival teljes bizonyossággal a markában érezhette a tízezer dollárt.

Lába a földbe gyökerezett. Csak állt, szemével követte a férfi minden mozdulatát. A nyári melegben a férfi könyékig feltűrte khakiszínű inge ujját, s Leslie észrevette, milyen erősek a karjai és milyen széles a válla. Szűk farmernadrágja is kiemelte tökéletes arányait.

Mit tehet ebben a helyzetben? Lázasan töprengett, s közben egyetlen pillanatra se vette le a szemét a férfiről. Szinte kihívó volt az a könnyedség, amivel a nehéz ládákat a teherautóról a rakodóállványra hordta.

Leslie fejében rajzottak az ötletek. Lelki szemei előtt monumentális plakátokat látott, amelyekről a férfi mosolygott rá, mintha csak azt akarná kérdezni: Meghívhatom egy Fling-italra? A vízióba egy másik kép is vegyült: ünnepélyes díjkiosztáson tízezer dolláros csekket vesz át a zsűritől. Már a tapsot is hallotta.

Szedd össze magad Leslie Lyon, figyelmeztette saját magát, tégy valamit! Nem ácsoroghatsz itt arra várva, hogy a díj lepottyan az égből!

Miért is nem gondolkodott már előbb azon, hogy hogyan szólíthatná meg a Fling-férfit, ha végül is belebotlik? Most már késő. Megpróbálja a Susan előtt eljátszott módszert? Nem, az lehetetlen. Biztosan kinevetné. A férfi tovább hordta a citromosládákat, tudomást sem véve Leslieről. Közben beszélgetett egy kollégájával, aki segített neki, s akit Tonynak szólított. A teherautó egyre üresebb lett, a két férfi gyorsan dolgozott. Ha Leslie-nek nem jut hamar eszébe valami, készen lesznek, még mielőtt egy szót szól. Vajon hová távozik aztán a férfi a teherautóval?

Észrevette, hogy Tony kétértelmű pillantásokat vet feléje, tehát igyekezett elfordulni. Közelebb lépett a kocsihoz, és elolvasta az ajtóra írt nevet: Buena Suerte farm, Brawley, Kalifornia. Buena Suerte szerencsét jelent, s jelenthetne mindkettőjüknek, ha sikerülne megnyernie a férfit a Fling-reklámhoz. Azt tudta, hogy a teherautó-sofőrök nem keresnek vagyonokat. De mégsem mehet egyszerűen oda hozzá, hogy megkérdezze: Halló, uram, nincs kedve egy rakás pénzt keresni? Azt hinné, hogy pásztorórára akarja elcsábítani, vagy valamilyen csaláshoz keres társat.

Hirtelen támadt egy ötlete. Azt mondja majd, hogy fotós, és megkérdezi, hogy készíthet-e egy képet a Produce Quarterly számára. Nem volt zseniális ötlet, de kezdetnek talán nem rossz.

– Bocsánat – szólalt meg végre, és elállta a férfi útját, mikor az megint éppen letett egy ládát –, fotós vagyok.

A férfi megállt, és mosolyogva nézett a Leslie nyakában lógó kamerákra.

– Valami ilyesmire gondoltam én is.

Őrjítően érzéki, gondolta Leslie, és érezte, hogy remeg a térde.

Lehet, hogy most egy csábító pillantást vár tőle? A legtöbb nő biztosan így reagál rá. Csak óvatosan, figyelmeztette saját magát immár másodszor, és hűvösen mosolygott.

– Fotós vagyok – ismételte, mintha a férfi az imént semmit se szólt volna –, és a Produce Quarterly számára készítek riportot a Hunts Point-i piacról. Megengedi, hogy önt és a barátját rakodás közben fotózzam? – A férfi abbahagyta a mosolygást.

– Attól tartok, az adott körülmények között ebbe nem egyezhetek bele.

Elfordult, Leslie pedig tanácstalanul tovább ácsorgott. Vajon milyen körülményekre gondol? Miért nem egyezhet bele, hogy egy gazdasági lapba kerüljön a fényképe? Egy pillanatig még habozott, de aztán a férfi után eredt.

– Milyen körülményekre gondol? – kérdezte, és szorosan a nyomában maradt. – A Produce Quarterly nem olyan botrányos lap, hogy ártana a hírnevének.

A férfi a válla fölött rápillantott. Újra mosolygott, és Leslie észrevette, hogy arcán kis gödröcskék vannak.

– Ez egy hosszú és bonyolult történet, Miss…

– Lyon – mondta gyorsan Leslie –, Leslie Lyon a nevem.

– Tehát, Miss Lyon, nem akarok önnek a hivatásában fölösleges nehézségeket okozni…

– John! – szólt ki ebben a pillanatban Tony a rakodótérből. – Eltört néhány láda.

– Jövök- válaszolta a férfi. Bocsánatkérően kacsintott Leslie-re, akit ezzel a pillantásával újra elbűvölt. – Vár a munka, Miss Lyon.

Felugrott a kocsira, és eltűnt a rakodótér mélyén. Leslie minden erejét összeszedve próbálta megőrizni józanságát. John nemcsak külsőre volt rendkívül vonzó, hanem teljesen tudatában is volt ennek, és nem riadt vissza attól sem, hogy varázserejével éljen. Mindez természetes magabiztossággal párosult, s ez valahogy nem illett egy egyszerű teherautó-sofőrhöz. Végül is már csak az a kérdés járt a fejében: hogyhogy senki se fedezte fel még eddig a férfit Hollywood számára?

Második Clark Gable-ként versengtek volna érte a producerek.

Leslie megfigyelte, ahogy John a raktárfelügyelő figyelmét is felhívta a törött ládákra. Újra a Fling-pályázatra gondolt, s egyre csak azon törte a fejét, mivel tehetné csábítóbbá John számára a dolgot. Miért nem jut semmi az eszébe? Hiszen egyébként mindig feltalálja magát. Hirtelen nevetnie kellett. Mire jó, hogy így kerülgeti, mint macska a forró kását?

Azt fogja mondani: önnek ideális reklámfotó-arca van. Meg kell engednie, hogy egy felvételt készítsek önről.

Leslie még mosolygott, amikor John visszajött és megállt előtte.

– Segítségére lehetek még valamiben, Miss Lyon? – kérdezte. Barna szemeivel barátságosan, de kissé gúnyosan nézett rá.

– Ö igen – bökte ki Leslie, és tüstént elpirult, mert John mosolya túl egyértelműen mutatta, hogy mire gondol. Milyen pimasz! Persze a legtöbb nőt ezzel biztosan el tudná csábítani, de őt ugyan nem! Hirtelen karba tette a kezét, de rögtön szúró fájdalmat érzett a még alig gyógyult seb helyén.–Szeretnék még valamiről beszélni önnel. Lenne pár perce a számomra munka után?

Már megint ez a bizalmaskodó mosoly!

– Titokzatosan és csábítóan cseng az ajánlata, Miss Lyon. Rendes körülmények között egy ilyen bűbájos ifjú hölgyet vacsorázni hívnék, s mindenféléről részletesen cseveghetnénk, de most nincs rá időm, és ezt végtelenül sajnálom. Még ma délután New Yerseyben, Patersonban kell lennem, hogy onnan újabb rakományt szállítsak Kaliforniába. Talán legközelebb, ha újra New Yorkban leszek.

– John Caldwell! – hallatszott a hangszóróból. – Telefonja van! Jöjjön az igazgatási irodába!

– Várjon meg itt – mondta Leslie-nek, és most se felejtett el bizalmasan kacsintani, mielőtt laza léptekkel elindult az iroda felé.

Azt hiszi, rajongok érte, gondolta dühösen Leslie. Tényleg elviselhetetlenül beképzelt! Az ilyen férfiaknak, mint ő, kedves feleségük és sok gyerekük van otthon, akikről útközben sohase beszélnek. Szegény Mrs.

Caldwell! Hogyan tud éjszaka nyugodtan aludni? Egy ilyen vonzó férfi egyszerűen nem lehet hűséges. Leslie lassan megkerülte a teherautót.

A hűtőkocsi fémesen csillogott. Két oldalát és a hátsó ajtót nagy patkó díszítette, valószínűleg a Buena Suerte farm jele. A kocsi eleje vakítóan kék volt, krómozott díszítéssel. A hálófülke különösen szélesnek tűnt, épp ilyen férfira szabták, mint John Caldwell.

– Szedd össze magad, Leslie – mormogta. Nem tudott uralkodni a fantáziáján. Úgy tűnt, hogy John Caldwellel kapcsolatban csak ágyakra tud gondolni. Ez nemcsak buta dolog volt, hanem veszélyes is. Ha a férfi elhatározta, hogy kipróbálja rajta a hatalmát, Leslie nem vállal felelősséget a dolog kimeneteléért.

A teherautó tetején kopogtak az esőcseppek, s Leslie is ázni kezdett.

Aggódva szemlélte a sötét felhőket. Hol a csodában marad a férfi? Egy örökkévalóság óta telefonál. Már éppen be akart bújni a rakodótérbe az eső elől, de csábítóbb ötlete támadt. Miért ne várjon a vezetőfülkében? Ha visszajön, ott nyugodtan beszélhetnek, senki se zavarja őket.

Vajon be van zárva az ajtó? Fellépett az első lépcsőfokra és lenyomta a kilincset. Az ajtó kinyílt. Leslie felmászott az ülésre, épp az utolsó pillanatban, mert az eső rákezdett.

Leslie fellélegzett. Letette a nyakából a kamerákat, óvatosan letörölte róluk az esőcseppeket és a táskába pakolta őket. Időnként kinézett, hogy jön-e végre John Caldwell. De a férfi tizenöt perc múlva se jött, s Leslie nyugtalankodni kezdett. Ha még délután Patersonba akar érni, igen kevés ideje marad, hogy beszéljen vele. Nemet fog mondani, töprengett tovább a dolgon, bár nem tudta pontosan, miért gondolja ezt.

Sikerülhet neki más válaszra bírni? Ez volta nagy kérdés. Ha igen, csak abban az esetben, ha elég ideje marad a meggyőzésre. Vajon megengedné, hogy Patersonig vele menjen? Biztosan nem, legalábbis nem abból az okból, amiért ő szeretné. Nyugtalanul csúszkált ide-oda az ülésen. Miközben tovább gondolkodott a tervén, alaposabban szemügyre vette a vezetőfülke belsejét. A széles műszerfalon sok olyan mutató is volt, amelyek jelentését nem ismerte. A falakat sötétkék műbőrrel párnázták, s egy ugyanolyan színű nejlonfüggöny választotta le hátul a hálófülkét.

Leslie félrehúzta a függönyt, és benézett. Az egyik oldalfal kis kerek ablakán át tompa fény szűrődött be. Miután a szeme hozzászokott a félhomályhoz, meglátta, hogy a széles, dupla ágy mögött beépített polcok és fiókok is vannak. Egészen barátságos, gondolta, mintha csak rejtekhelynek szánták volna.

Leslie visszahúzta a fejét, és töprengett. Ne bújjon el a függöny mögé, amíg Patersonba érnek? Az autópályán nem dobhatja ki a férfi csak úgy, és mivel a vezetésre kell koncentrálnia, egyéb veszély nem fenyegetheti a részéről. Persze óvatosnak kell majd lennie, ha felfedi ottlétét, nehogy megijessze a férfit és balesetet okozzon. De ettől eltekintve? A délutánja szabad volt. A riporthoz elegendő fotót készített, a busszal való visszautazáshoz pedig elég pénz volt nála. Az a veszély persze fennállt, hogy valaki észrevette a beszálláskor, és elárulja Johnnak. A felhőszakadás miatt azonban ez nem volt túl valószínű, mert mindenki a raktárcsarnokba menekült.

Hát akkor rajta! – bátorította saját magát. Bebújt a függöny mögé és belülről összehúzta. Most már szűkebbnek és kényelmetlenebbnek tűnt. De mi van, ha John indulás előtt a függöny mögé néz? Be kell takarnia magát valamivel. A fotóstáskát az ágy alá dugta, és ügyesen bebújt a hálózsák alá. Tényleg nem fogja felfedezni őt John?

Leslie épphogy lefeküdt, már hallotta is, hogy nyílik az ajtó. Az ülés nyikorgott, a függöny szétnyílt és valami nehéz tárgy esett a hátára.

Ijedtében és félelmében megmerevedett, de mivel egyéb nem történt, fellélegzett. Nem látott meg, gondolta diadalittasan. Eddig minden jól ment. Aztán a szívverése is elállt, mert kinyílt a másik ajtó is. John nem utazott egyedül! Ez a lehetőség miért nem jutott az eszébe? Megdöbbenése fokozódott, amikor felismerte Tony érdes hangját.

– Rendes vagy, John, hogy elviszel Patersonig. Több mint két hónapja nem láttam a nővéremet.

– Szívesen segítek a régi barátoknak – válaszolta John, és beindította a motort. – Azonkívül társaságban sokkal kellemesebb utazni. Most jut eszembe – hol lehet az a kis vonzó vöröshajú, aki feltétlenül beszélni akart velem?

– Vagy úgy, tehát jobb társaságot reméltél!

Tony nevetésétől Leslie remegni kezdett, és nem nyugodott meg attól sem, hogy John együtt nevetett vele. Micsoda őrültségbe ment bele!

Most hogyan fog kikeveredni ebből az egészből? Átkozott történet!

Megpróbált kényelmesebben feküdni. A merev tartástól a karján levő seb fájni kezdett, és a feje is zúgott. Mit is mondott mindig az édesanyja? Előbb kellett volna rá gondolnod, lányom! Igen késő huszonhét évesen ilyen figyelmeztetésekre emlékezni. Kifejezetten az ő sorsa volt, hogy mindig olyan helyzetekbe került, amit mások kínosan kerültek?

Nem kellett volna olyan könnyelműen kölcsönvenni azt a drága kocsit. Végtére is tudta, hogy New York közlekedése és Melody hivatalos ügyei mennyire kiszámíthatatlanok. Még kevésbé kellett volna engednie annak a kísértésnek, hogy itt elrejtőzzön. Annyira azért nem volt sürgős a tízezer dollár, és kevesebb veszéllyel járt egy kölcsön felvétele, mint hogy kiszolgáltassa magát két ilyen alaknak, akik ellenállhatatlannak tartják magukat.

Leslie észrevette, hogy a legjobb úton halad afelé, hogy megbolonduljon. Behunyta a szemét, mintha ezzel el tudná űzni a rémképeit.

Megpróbált nyugodtan és egyenletesen lélegezni. A külső forgalom zaját alig hallotta, s ez jólesett, de jó volt hallani a motor hol erősebb, hol gyengébb zaját is, attól függően, hogy John a tizenhat sebességből épp melyikbe váltott. Az állandó bugás nélkül a két férfi biztosan meghallotta volna zakatoló szívverését. Mi történne, ha egyszerűen elhagyná rejtekhelyét, szétnyitná a függönyt és elmondaná, hogy mi ügyben jár? Hinne neki John, anélkül, hogy egyéb gondolatai támadnának? Leslie újra végiggondolta az egészet, és elvetette az ötletet.

Hiszen épp John vonzereje volt az, amiből a terve kiindult. Nem beszélhet John vonzó külsejéről, miközben úgy tesz, mintha rá nem is lenne hatással. És még ha John hinne is neki, Tony nem menne bele a játékba. Két olyan férfi, akik kölcsönösen bizonygatni akarják a nőkre gyakorolt hatásukat, veszélyesebbek együtt, mint külön-külön. Johnnal egyedül talán megbirkózott volna, de kettejükkel már nem. Ki kellett tartania a rejtekhelyen, míg a teherautó megáll valahol, és ő észrevétlenül kiszökhet. Ez sajnos szép tervének végét jelentette. John Caldwellből nem lesz Fling-reklám, legfeljebb ha a St. Louis-i megbízatás után elindul utána, hogy megkeresse Kaliforniában. A hosszú út azonban felemésztené a honoráriumát, és újra itt állna pénz nélkül. Micsoda zavaros ügy!

Hirtelen olyan érzése támadt, hogy nem kap levegőt. Elviselhetetlen volt a forróság a hálózsák alatt, fájt a feje és rettenetesen szomjazott.

Szerencsére John bekapcsolta a rádiót. A country-zene ritmusára óvatosan felült. Mivel régóta feküdt a sötétben, a hálófülke csekély fényénél is jól tudott tájékozódni. Amit a hátára dobtak, az egy zacskó alma volt. Felfedezte, hogy egy kis hűtőszekrény és egy mosdókagyló is van a fülkében. Az egész egy komfortos hálókocsifülkére vagy egy campingkocsira emlékeztette. Van valami a hűtőben? Leslie kibújt a hálózsákból és kinyitotta az ajtaját. A belső lámpa fényénél valóban felfedezett egy üveget. Lecsavarta a zárókupakot és beleszagolt. Őszibarack, ha az orra nem csal. Kortyolt egyet – tényleg az volt. Mohón kiitta az üveg felét, és máris csodálatosan frissnek érezte magát. Különlegesen jó ital, Johntól majd feltétlenül megkérdezi, hogy milyen márka. Bátorsága visszatért. Miért is adná fel, ha már idáig eljutott? Az egyetlen akadály Tony volt, de ő Patersonban kiszáll. Odáig megpróbálhatna aludni, eléggé kifárasztotta a sok izgalom. A motor egyenletes bugása, a kocsi ringató mozgása elkábította. Leslie visszatette az üveget a hűtőbe és újra eltűnt a hálózsákban.

3. FEJEZET

Nagy volt a csend, a motor se búgott, a teherautó állt. Leslie kinyitotta a szemét. Hol van, és miért van ilyen sötét? Hirtelen eszébe jutott minden. Óvatosan kikukucskált a hálózsák alól. Még mindig egyedül volt a gyéren megvilágított hálófülkében. Kívülről hangokat hallott, majd közvetlenül mellette felbúgott egy motor. Lehet, hogy már Patersonban vannak?

Leslie az ablakhoz húzódott és óvatosan kinézett. A teherautó egy benzinkút mellett állt, a parkolót az önkiszolgáló étterem fénye világította meg. Egyébként sötét volt. Vajon mennyi időt aludt át? És hol van John és Tony? Most tehát két lehetősége van: vagy észrevétlenül eltűnik, vagy felfedi magát.

A fotóstáska után nyúlt, és éppen szét akarta húzni a függönyt, amikor kinyílt a vezetőülés felőli ajtó. Leslie megdermedt. John jött vissza, és valakihez beszélt. Talán Tony az? Ijedten hallgatózott és próbálta megérteni a szavakat. Nem, ez nem Tony hangja volt, de semmivel se volt szimpatikusabb.

– Ugyan már, John, miért rejtegeted a kislányt? Hiszen láttam, amikor New Yorkban a kocsidba mászott. Egészen Kaliforniáig egyedül akarod birtokolni?

– Milyen kislányt? Senkit se rejtettem el a teherautómban. Most pedig tűnj el, vagy megbánod!

Beindította a motort, és a teherautó abban a pillanatban elindult.

Leslie megkönnyebbülten sóhajtott és visszafeküdt. John talán meg is hallotta volna, ha nem kapcsolta volna be épp a rádiót. A hangos country-zene minden egyéb zajt elnyomott. Vajon elhitte John, amit a férfi mondott? Az a tény, hogy a vádat olyan határozottan visszautasította, még nem bizonyítja feltétlenül az ellenkezőjét. Talán csak tanúk nélkül akarta elintézni vele az ügyet.

Leslie megborzongott. Miért is nem tűnt el idejében? Most vagy előbújik, kockáztatva azt, hogy John ijedtében az árokba hajt, vagy megvárja, amíg felfedezi. Elképzelte, milyen dühös lesz. Még szerencsésnek mondhatja magát, ha sértetlenül kiteszi a legközelebbi pihenőhelyen. A döntésre azonban nem maradt ideje, mert John hirtelen lassított, éles kanyart tett jobbra és megállt. Leslie a fülke falának vágódott, és ugyanabban a pillanatban kigyulladt a mennyezeti lámpa.

A függöny szétnyílt, és John Caldwell benézett a résen. Arcán nyoma se volt a meglepetésnek, csak sötét szemei szórtak dühös villámokat.

Szótlanul bemászott a fülkébe, súlyával lefogta Leslie-t, és kezét a szájára tapasztotta.

– Érdekes – szólt halkan és fenyegetően –, egyáltalán nem is néz ki olyannak. Egy kis próba talán továbbsegít minket.

Levette a kezét Leslie szájáról és az ajkát tapasztotta rá. Próba? Ez meg mit jelentsen? – töprengett Leslie ijedten és meglepetten, de nem tudott világosan gondolkodni. Mire készült John Caldwell? Ki akart szabadulni a szorításából, de minden hiábavaló volt, a férfi teljes súllyal feküdt rajta. Nem mozdult akkor se, amikor ökleivel dobolni kezdett a hátán.

Leslie nem sokáig tudott ellenállni a csókjának. Félelmét lassan izgalom váltotta fel. Átölelte John vállát és egyre készségesebben engedett neki. Már csak egyetlen kívánság uralta, hogy a férfit teljesen magához szorítsa… Mintha áramütés érte volna, úgy rezzent össze.

Elvesztette az eszét? Mit csinál? És hová vezet ez az egész? Kétségbeesett erőfeszítéssel próbálta a fejét elfordítani, s közben John szájába harapott.

John feljajdult és felemelte a fejét. Mielőtt Leslie reagálni tudott volna, újra a szájára tapasztotta a kezét.

– De Miss Lyon! – gúnyolódott. – Nem azzal bízták meg, hogy előzékenyebb legyen? Hiszen olyan jól belelendültünk az imént.

Leslie próbálta kiszabadítani magát, de a férfi olyan szorosan tartotta, hogy minden mozdulat fájt. Rémálomnak tűnt az egész. Miről beszél John? Ki adott neki megbízatást? Majdnem úgy hangzott, mintha számított volna a jelenlétére. Miért nem engedte el végre, hogy megkérdezhesse? Mikor a férfi tovább beszélt, még jobban összezavarodott.

– Hagyja abba a védekezést. Ez nem teszi könnyebbé a helyzetét.

A tekintete sötét volt, a száját megvetően lebiggyesztette. – Kezdettől fogva kérdezem magamtól, hogy mit keres itt. Tudom, hogy itt van, mióta Hunts Pointot elhagytuk. De Sebastian Callahan iménti megjegyzése után minden világossá vált. Mi a feladata? Velem tölteni az éjszakát, néhány titkos felvételt készíteni, amikor alszom, és holnap reggel átadni Callahannek? Meglepetésem van az ön számára, hölgyem. Itt marad bezárva, amíg alá nem ír egy nyilatkozatot, melyben megnevezi a megbízóit és az összeget, amit felajánlottak önnek ezért a piszkos üzletért. Teljesen öntől függ tehát, hogy meddig akar a vendégem lenni. A kameráit pedig elzárom, hogy biztos legyek benne, hogy nem végzi el, amit tervezett. Hová dugta a fényképezőgépeket?

Jaj önnek, ha kiabál! Nagyon megbánná!

John lassan levette a kezét Leslie szájáról. A lány ajka égett és kiszáradt, minden lélegzetvétel nehezére esett, de nem tudta, vajon a félelemtől-e, vagy John súlyától, őrült ez az ember? Szemrehányásának és gyanakodásának semmi értelme nem volt.

– Én … nem értem, miről beszél – nyögte ki nagy nehezen. John arckifejezése kemény maradt.

– Nem rossz, Miss Lyon. Igen jó CIA-ügynök lenne önből.

Leslie félelme hirtelen elszállt. Magával ragadta a düh, helyzetének kilátástalansága meglepő erőt kölcsönzött neki. Egyetlen lendülettel felemelkedett, és mivel John nem számított ellentámadásra, majdnem leesett az ágyról.

– El a kezekkel, ha megkérhetem! – kiáltott rá Leslie. – Fogalmam sincs, milyen ostoba vádakkal támad ellenem és mi a célja vele. Egy üzletet akartam ajánlani, de elment tőle a kedvem. Engedjen végre, menni akarok!

Megpróbált a férfi mellett kijutni, de az elkapta, és visszalökte.

– Milyen viharos temperamentuma van ennek a kis vöröshajúnak!

Kezdetnek nem is rossz. Megértem, hogy el akar menni, most, hogy meghiúsult a feladata. Mit kínáltak önnek azért, hogy engem átejtsen?

De Leslie hallgatott, ő pedig vállainál fogva durván rázni kezdte a lányt.

– Ki vele, Miss Lyon! Minél tovább tagad, annál rosszabb lesz mindkettőnknek. Én is szívesen megszabadulnék öntől, akár hiszi, akár nem.

– Senki sem fizet engem semmiért! – ellenkezett élesen Leslie.

Kerestem egy férfimodellt az új Fling-reklámhoz, és reméltem, hogy díjat nyerek. De belátom, hogy tévedtem. Ehhez a feladathoz nem ön az igazi.

Meglepetten elhallgatott, amikor John hangosan felnevetett. Tényleg őrült, gondolta. Összefüggéstelen minden, amit tesz vagy mond.

– Kedves történet, de elszámította magát, aki kieszelte. – John úgy nevetett, mintha mindent rendkívül komikusnak találna. – Alapjában véve nem csodálkozom. Cliff Phillips embereinek legtöbbje még csak nem is sejti, mi mindenben van benne a keze. Különben senkinek se jutna eszébe, hogy pont engem javasoljon erre az új reklámra.

Töprengve méregette Leslie-t. – Csak az a kérdés, mennyire avatták be önt. Tudta egyáltalán, mibe kezd?

Aligha, gondolta Leslie keserűen. Nyilvánvalóan belemászott egy olyan dologba, amihez éppúgy köze volt a mindenható Cliff Phillipsnek mint ennek a teherautó-sofőrnek. Miért nem akarta belátni a férfi, hogy ő nem egy második Mata Hari? Ha a gyanúját fenntartja, akkor a helyzete igen veszélyessé válhat.

– Higgye el nekem, Mr. Caldwell – magyarázta annyira nyugodtan, amennyire csak tudta –, halvány sejtelmem sincs, hogy miről beszél.

– Ismeri a nevemet? – John ezzel bizonyítottnak vélte a lány hamis játékát.

– A hangosbemondón hallottam Hunts Pointban. Mivel reagált a felhívásra, feltételeztem, hogy az ön neve.

John türelmetlenül sóhajtott.

– Csökönyös ellenfél, Miss Lyon. Talán több sikerünk lesz, ha az előbb félbehagyott játékot folytatjuk.

Újra fölé hajolt, de Leslie elfordította a fejét.

– Miért tiltakozik, Miss Lyon? Hiszen az előbb már nem is volt ellenére a csók. – Ajkaival lágyan megérintette a lány arcát és száját. – Ki tudja, talán mégis elkönyvelhetne magának egy kis sikert ebben az ügyben.

– Nem! – Leslie nem akart még egyszer a csábítás hatása alá kerülni.

Érezte a férfi ajkainak meleg nyomását. Egy pillanatig se habozott.

– Ne, kérem, ne! – ismételte, és újra megpróbált felegyenesedni.

Éles fájdalom hasított a karjába.

– Jaj! Felszakította a sebemet. Engedjen el végre!

– Miféle seb? – emelte fel a fejét John. Megvető tekintete elárulta, hogy újabb trükkre gyanakszik. – Az előző barátja talán túl keményen nyúlt önhöz?

De azért elengedte Leslie-t, s az felülhetett.

– Mindig a legközönségesebbet feltételezi másokról? – kérdezte a lány dühösen és megtapogatta a karját. – ön a legundorítóbb ember, akivel valaha is találkoztam. Autóbalesetem volt, ha pontosan akarja tudni, és ha ez nem túl banális az ön hatalmas fantáziájának.

– Mutassa a sebet!

– Eszembe sincs!

Leslie nem merte volna levetni a pulóverét a kiszámíthatatlan superman előtt.

– Miss Lyon – John hangja újra fenyegetően csengett. – Egyszer már tanácsoltam önnek, hogy ne ellenkezzen. Vegye most le a pulóverét!

Vagy segítsek?

Leslie ellenségesen nézett rá. Ellenkezett volna, de azzal a férfit csak további tettlegességekre ingerli. Kompromisszumra határozta el magát és csak a pulóver ujját tűrte fel. A frissen varrt seb egy helyen vérzett, és John figyelmesen nézte.

– Rendben. Hiszek önnek. Most vegye le a pulóvert, hogy jobban hozzáférhessek a sebhez. Van egy elsősegélyládám. Úgy tűnik, le kell cserélni a kötést.

Leslie azonban nem mozdult, így a férfi a pulóver felé nyúlt.

– Állj! – kiáltott rá a lány, és megpróbálta lefogni a kezét. Miután ez nem sikerült, lendületet vett, hogy megpofozza.

– Kis vadmacska! – védte ki az ütést könnyedén a férfi, és kezei satuként szorultak a lány csuklójára. – Legalább a sérült kart húzza ki, ha másképp már nem megy!

Leslie-nek, tetszett vagy nem, engedelmeskednie kellett.

– Ne fáradjon – jegyezte meg közben mérgesen –, gyakran hívtak már így. A vöröshajúaknak mindenki tüzes temperamentumot tulajdonít. Furcsa, hogy ezen a ponton mindenkinek egyezik az előítélete.

– Igyekezni fogok, hogy a jövőben eredetibb legyek – nevetett John.

– Most maradjon nyugton!

Leslie nézte, ahogy a férfi óvatosan eltávolította a kötést, s a mély vágás előtűnt. – Elég csúnyán néz ki – vélte a férfi. – Hogyan történt?

Felállt és elővette a ládát a faliszekrényből.

– Egy részeg alak piros jelzésnél behajtott a kereszteződésbe, és pont az én kocsimban landolt. Az üvegszilánkok vágták fel a karomat.

Azt nem árulta el, hogy egy kölcsönkért autóról volt szó. John Caldwell biztosan újabb gengsztertörténetet színezett volna ki magának.

– Nagyon tönkrement a kocsi? – érdeklődött tovább John, míg alkohollal óvatosan tisztogatta a sebet. Amikor a frissen felszakadt részhez ért, és Leslie fájdalmasan összerezzent, együttérzően nézett rá.

– Sajnálom – mondta lágyan.

– Semmi baj – harapta össze Leslie az ajkait. Figyelte John mozdulatait. A férfi ügyesen és óvatosan bánt a sebbel, mintha a világ leggyengédebb embere volna. Mennyire kiábrándíthatta a nőket, akik ráhagyatkoztak erre a látszólagos gyengédségre!

– Ezzel megvolnánk! Már nem is néz ki olyan csúnyán. Egy ragtapasz elég lesz rá. Na és – nézett rá újra kérdőn – mi lett a kocsiból?

– Egy rakás roncs. De nem ez az egyetlen balszerencse ért, különben nem lennék most itt. Az utóbbi időben elkényeztet a sors.

– Volt biztosítása a másik vezetőnek? – John óvatosan leragasztotta a még gyengén vérző sebet.

– Nem.

Leslie még ki se mondta a választ, már tudta a következő kérdést.

– És önnek?

– Nem tartozik senkire.

– Tényleg nem? Pedig talán magyarázatul szolgálna arra, hogy miért akarta mindenáron megnyerni azt a díjat. Egy autó nem olcsó, és el tudom képzelni, hogy egy fotós kocsi nélkül meg van lőve.

John gézzel takarta be a seb többi részét is.

– Nincs igazam? – kérdezte, amikor készen lett.

– Részben igen – sóhajtott Leslie. – Mégse veszem a fáradságot, hogy elmondjam önnek az egész sztorit. Amúgy se hinne nekem.

– Próbálja meg mégis!

John becsukta az elsősegélyládát és visszatette a szekrénybe. Amikor újra leült, komolyan nézett Leslie-re. – Sorolja fel, mi mindenben tévedtem.

– Majdnem mindenben.

Leslie felvette a pulóvert és bizalmatlanul nézett Johnra.

– Nem a saját kocsim volt. Nincs szükségem kocsira, mert gyakran vagyok távol, és ha egy autó állandóan a garázsban áll, nem fizetődik ki. A kocsi a nővéremé és a sógoromé volt. A nővérem nemrég szült, így hát elfelejtette átutalni a biztosítási díjat. Természetesen felajánlottam, hogy kifizetem a javítást, végül is én vezettem a kocsit. Nélkülem sohase történt volna baleset. A Fling-pályázat jó lehetőségnek tűnt, hogy megkeressem a szükséges pénzt. Egy ön ellen eltervelt merényletről pedig nem tudok.

– Miért akart feltétlenül fényképet készíteni rólam?

– Feltűnt nekem, mert épp olyan az arca, amilyet keresek. Azért bújtam el a teherautóban, hogy útközben Paterson felé beszéljek önnel.

Gondoltam, egy teherautó-sofőr nem keres túl sokat. Talán megsejti a lehetőséget, és beleegyezik. Aztán meghallottam, hogy Tony is beszállt, és úgy döntöttem, hogy inkább a rejtekhelyemen maradok. Hogy miért aludtam ilyen sokáig, nem tudom. Talán a motor egyenletes hangja volt, talán az üdítő, amiből ittam. Lehet, hogy altató van benne.

Higgye el, Mr. Caldwell, ugyanúgy sajnálom a történteket, mint ön, és csak az a kívánságom, hogy innen kijussak, és hogy önt soha többé ne lássam.

John kinyitotta a hűtőszekrényt, és kivette a félig üres üveget.

– Ebből ivott? – kérdezte.

Leslie bólintott.

– Akkor nem csoda, ha ilyen mélyen aludt. Ez baracklikőr. – Visszatette az üveget és elgondolkodva nézett Leslie-re.

– Érdekes történet, amit mesélt, de a részletek nem illenek össze. Mi van például a fotókkal, amiket állítólag a Produce Quarterly-nek készített?

– Mi köze ennek az egészhez? – kiáltott kétségbeesetten Leslie. Az a remény, hogy John Caldwellt sikerült meggyőznie, olyan gyorsan eltűnt, mint ahogy jött.

– Ha önnek bármi köze volna a Produce Quarterly-hez, tudná, hogy egyike vagyok a folyóirat kiadóinak. Tudná továbbá azt is, hogy Buena Suerte az egyik legnagyobb kaliforniai ültetvény, és hogy én ott nem sofőrként állok alkalmazásban.

– Akkor ki ön? – Leslie megint érezte azt a kellemetlen nyomást a gyomra körül. Bárcsak elolvasta volna az impresszumot is a Produce Quarterly-ben, ahelyett, hogy mindig csak a képeket nézegette.

– Hát igen, Miss Lyon, véletlenül én vagyok Buena Suerte tulajdonosa.

John felemelte a fejét.

– Néha magam is átveszek egy rakományt, hogy elszabaduljak az íróasztaltól, s hogy legyen időm gondolkodni. Ezúttal rosszul választottam meg az időpontot, de hogyan is láthattam volna előre, hogy Cliff Phillips ilyen messzire megy? Egyszer mindenesetre már megkísérelte. Egy barátnőmet akarta pénzzel rábírni, hogy kompromittáló felvételeket készítsen rólam egy olcsó kis motelben. Hiszen tudja, kicsoda az a Cliff Phillips!

Leslie bólintott. Igen, tudta, de csak, mint a Superior Soft Drinks főnökét, és mint a Fling-pályázat rendezőjét ismerte. De miért küldte volna őt kísértőként John Caldwell nyomába? A dolog egy része azonban kezdett előtte világossá válni. Biztosan két gazdag és hatalmas gazdasági ellenfél összecsapásáról van szó, és Cliff Phillips érdeke, hogy John Caldwellt a nyilvánosság előtt erkölcstelennek állítsa be.

Csakhogy, mi volt az oka ennek a vitának?

– Nem mondana el mindent? – kérte Leslie. – Tudom, hogy ki Mr. Phillips, és most már azt is tudom, hogy ön kicsoda. Valamit akkor se értek. Mi közöm nekem ehhez a dologhoz?

John megrázta a fejét.

– Ez egyszerűen felfoghatatlan. Nagy zöld szemekkel nézi a világot ez a perszóna, és azt hiszi, hogy az ujja köré tudja csavarni a férfiakat.

Vigyázat, Miss Lyon, rám ez nincs hatással! Meg vagyok róla győződve, hogy részletesen ismerte a feladatát. Még az se hagyja magát vakon beszervezni, akinek ilyen sürgősen szüksége van a pénzre. De hagyjuk ezt holnapra. Lesz elég időnk kimerítően beszélgetni arról, hogy mi a Cliff Phillipsszel folytatott vitánk tárgya, és hogy miért követ el mindent, hogy egy olyan körzetben hiúsítsa meg a választásomat, ahol sok ezer hold területet birtokol. Most túl késő van. Hosszú út áll még előttem, és szükségem van az alvásra. Adja ide végre a fotóstáskáját, hogy elzárhassam.

Nyilvánvalóan elvesztette az eszét. Leslie keserűen nézte, hogy John elvette a táskát és eltüntette egy szekrényben, amit lakatra zárt.

– Nagy gondjai lesznek a jövőben, mert tenni fogok róla, hogy túszszedőként bepereljék, ezt elhiheti! Nem maradhatok itt egész éjszaka, már csak olyan dolgok miatt sem, amiket idebenn nem lehet elintézni.

Ha nem mehetek el most tüstént, akkor kiabálni kezdek, és abba se hagyom, amíg ki nem enged, vagy amíg bele nem halok.

Fenyegetően nézett Johnra, de az csak nevetett, mintha egy neveletlen gyerek toporzékolna előtte. – Hagyja abba! – sikította dühösen, és teljes erejével a férfi lábára lépett.

– Jaj! – De látszott, hogy Johnnak nem fájt túlságosan, mert még mindig nevetett. – Kezdettől fogva tudtam, hogy csak bonyodalmaim lesznek ön miatt. Miért is nem vittem már Hunts Pointban az igazgatóságra, hogy bezárassam? Most már sajnos túl késő. Nyugat-Pennsyivania egyik országúti pihenőhelyén vagyunk. Kiengedem a mosdóba, de őrködni fogok. És természetesen csak éjszaka, hogy senki se lássa meg. Ennivalót eleget talál a hűtőszekrényben és a raktárban. Újság is akad itt, tehát a szórakozása is biztosítva van. Az ablaknál egyáltalán nem mutatkozhat. Ha titokban kapcsolatba lép Sebastian Callahannel, kénytelen leszek önt kiszolgáltatni neki, és ezt nem tenném szívesen.

Azt tartják róla, hogy nagyon kellemetlen tud lenni, és ha ön képek nélkül érkezik…

John a lány fantáziájára bízta a befejezést.

– Nem ismerek semmiféle Sebastian Callahant – magyarázta az magából kikelve. – És nem is óhajtok megismerkedni vele.

Szívesen hozzáfűzte volna: Ez önre is vonatkozik, Mr. Caldwell, de bölcsebb dolognak tartotta, ha most nem ingerli tovább a férfit. Végtére is ebben a parányi hálófülkében kell töltenie vele együtt az éjszakát.

De tud-e majd egyáltalán aludni?

John kinyitotta az ajtót, és túlságosan is gáláns mozdulattal segítette le Leslie-t a lépcsőn. Friss szél fújt a lány arcába. A pihenőhely ki volt világítva, de egy lelket se lehetett látni. Úgy, ahogy John mondta. Leslie némán követte a parkolón keresztül, kezeit mélyen a farmerzsebébe süllyesztve. Hirtelen egy hosszú, kerek tárgyat tapintott ki a zsebében.

A kopírozótolla volt, amivel a filmeket jelölte meg. Talán lesz annyi ideje, hogy üzenetet írjon a falra. Mintha John kitalálta volna a gondolatait.

– Figyelmeztetem, hogy ha rúzzsal, vagy bármi mással szándékozna üzenetet hagyni, verje ki a fejéből. Át fogom kutatni, mielőtt bemegy a mosdóba.

– Ki gondol ilyesmire? – gúnyolódott Leslie, és kétségbeesetten igyekezett a tollat a zsebéből az ingujjába csúsztatni. Az utolsó pillanatban, mielőtt az ajtóhoz értek, sikerült is.

– Tehát rajta, kezeket fel! – parancsolta John. Leslie szót fogadott, és egy arcizma se rándult, amikor a férfi átkutatta a zsebeit. – Mi ez?

– kérdezte, és egy kis körömreszelőt húzott ki a farmer hátsó zsebéből.

– Ezzel egészen jól lehetett volna üzenetet vésni, nemde?

Zsebre vágta a reszelőt és szabaddá tette az utat.

– Tessék, mehet.

– Nagyon köszönöm – válaszolta Leslie foghegyről. – Csodálkozom, hogy nem jön be.

Igyekezett elnyomni egy diadalittas mosolyt. Terve sikerült. Még ha John átvizsgálná is utána a mosdót, vajmi keveset tehetne, mert az írást se víz, se szappan nem mossa le.

Segítség! – írta Leslie a tükör mellé a falra. – A Buena Suerte farm nyugat felé tartó teherautóján tartanak fogva. Ez nem vicc. Kérem, értesítsék a rendőrséget! A nevét és a dátumot is hozzátoldotta, és ezután szinte megkönnyebbült. Huszonnégy órán belül biztosan megtalálja valaki az üzenetet. Micsoda győzelem lenne, ha egy rendőrautó előzné és állítaná meg John Caldwell teherautóját! Hogy biztosra menjen, a kopírozótollat az elhasznált papírtörülközőkkel együtt kidobta.

Félt, hogy ha John megtalálná a tollat, gyanút foghatna, és ezzel megfosztaná magát a meglepetéstől.

– Igyekezzen! – kiáltott John odakintről.

– Ne aggódjon, jövök már! – nyitotta ki Leslie az ajtót.

– Sajnos, itt nincsenek ablakok, amelyeken át szökni lehetne.

John mosolygott. Nyilvánvalóan elhatározta, hogy a változatosság kedvéért a kellemes oldaláról is bemutatkozik. Igazi ördög, gondolta Leslie. Lehet, hogy még egy kalandot remél ettől az éjszakától? Megborzongott a gondolatra. Ha erőszakoskodni akarna, sokszoros fölényben van.

– Most levetkőzöm – mondta a kocsiba visszaérve John. – Éjszakára tréningruhát húzok, melegebb, mint a pizsama. Elfordul, vagy nem, ahogy tetszik.

– Köszönöm, lemondok az élvezetről.

Leslie elfordult, és tudomást se vett John halk nevetéséről. Feltevése beigazolódott. A férfi tényleg azon fáradozott, hogy elcsábítsa. Próbálja csak, nála ugyan nem ér el semmit! De az elképzelés, hogy most meztelenül áll mögötte…

– Felveheti az egyik flanelingemet hálóing gyanánt – javasolta John, miközben öltözött.

– Nincs szándékomban aludni.

– Ahogy akarja. De ne felejtse el, hogy hosszú az éjszaka, és errefelé júniusban is igencsak lehűl a levegő.

– Köszönöm, de egész délután aludtam. A pulóverem pedig elég lesz.

– Ja, a baracklikőr! Csodálkozom, hogy nincs utóhatása. Biztosan rendszeresen iszik.

– Pimaszság! Mi mindent akar még a nyakamba varrni?

Leslie megfordult, de épp akkor, amikor John a másik lábával bújt a tréningnadrágba. Tüstént visszafordult, lángoló arccal.

– Egy örökkévalóságig tart, amíg átöltözik – panaszkodott, hogy zavarát leplezze. – Hogy rosszul vagyok-e, nem tudom. Ilyen nap után, mint a mai, senki se érezné magát kifejezetten jól.

– Sajnálom – kért bocsánatot John. – Elfelejtettem, hogy megerőltető napja volt. Nem éhes?

Leslie nem válaszolt. John barátságosra váltó hangja elszédítette.

– Megfordulhat. Teljesen felöltöztem.

Leslie vonakodva tett eleget a felhívásnak, de továbbra se nézett Johnra. Puha, szürke pamutöltözet simult a férfi erős testére.

– Éhes vagyok, de attól tartok, hogy egy falat se menne le a torkomon.

Leslie nem tudta, hogy hová nézzen. Még John meztelen lábai is irritálták.

– Mit szólna egy pohár tejhez, vagy gyümölcsléhez? Mindig akkor kell valamit a gyomorba juttatni, amikor az embernek nincs étvágya.

Egészen más hangon is tud beszélni, gondolta Leslie. Majdnem sírni kezdett, annyira meghatotta a váratlan együttérzés.

– Talán tejet – válaszolta. Ijedten rezzent össze, amikor John a kezével hirtelen az álla alá nyúlt és felemelte. Leslie tudta, hogy szeme könnytől fénylik, s ezért megpróbált ellenséges pillantást vetni a férfira.

John fürkészve nézte. Arca semmit se árult el az érzelmeiből. Egy örökkévalóság telt el így, a lánynak legalábbis úgy tűnt. A férfi nem akarta elengedni, de Leslie elfordította a fejét.

– Szívesebben venném, ha nem érne hozzám.

John megrázta a fejét.

– Az az érzésem, hogy tele van ellentmondásokkal, akárcsak én.

Úgy tűnt, hogy Leslie ingerlékenysége nem zavarja. Kivett egy zacskó tejet a hűtőből, megtöltött egy poharat és a lánynak nyújtotta.

– Mit szólna egy mogyorókrémes kenyérhez? Tápláló és nem terheli a gyomrot.

– Kérem, ha mindenáron akarja.

Leslie nem értette, hogy John miért aggódik érte annyira. Attól fél talán, hogy megbetegszik, és még inkább a terhére lesz? Ez volt az egyetlen magyarázat, ami eszébe jutott. Némán megitta a tejet, és nézte, ahogy John ügyesen megken két kenyeret. Az egyiket odanyújtotta Leslie-nek, aztán fogta a másikat és odaült vele a lány mellé az ágyra.

– Feltétlenül néznie kell engem? – kérdezte Leslie irritálva. – Már amúgy is csapdába esett állatnak érzem magam.

– Ezen sajnos nem tudok változtatni. És azon se, hogy ön kimondottan csinos. Ki tudja, mi történt volna, ha más körülmények között találkozunk.

Leslie rövid pillantást vetett rá, és aztán újra a kenyerére koncentrált.

– Semmi, ha engem kérdez. Ön ugyanis nem az én típusom.

Amikor John harsányan felnevetett, még mérgesen hozzáfűzte: – Talán azt hiszi, hogy minden nő bukik önre?

– Nem vagyok annyira beképzelt – nyugtatta meg a férfi. – Ha evett, aludni mehetünk végre. Nyugodtan bújjon a hálózsákba, és forduljon a fal felé.

– Nem teszem! – ugrott fel Leslie és villámló szemekkel nézett Johnra. – Feküdjön egyedül a hálózsákjába! Az ágy szélére ülök, és reggelig el se mozdulok.

– Ez tetszene önnek. Engem viszont nem érdekel, hogy megfázik-e, de azt nem kockáztathatom, hogy éjszaka titokban megszerezze a kameráit. Lehet, hogy ismer egy trükköt, amivel zárakat nyithat. El tudom képzelni magáról. Ha ilyen nagy, ártatlan szemekkel néz a férfiakra, ne csodálkozzon, ha az ember bizalmatlan lesz.

John felállt és meglökte a lányt.

– Nyomás, át a fal mellé!

– Ne érjen hozzám! – rázta le magáról Leslie, és a fülke ellenkező végébe kúszott. Ott leült, hátát a falnak támasztva. John megrázta a fejét, de nem szólt. Betakarózott a hálózsákkal és lekapcsolta a villanyt.

Sötétség vette körül Leslie-t.

– Tessék! – Egy párna pottyant az ölébe. – Hogy legalább kényelmesebben üljön. Ha túlságosan elfáradna, csak le kell feküdnie és a hálózsákot magára húznia. Ne várjon vele túl sokáig. Ha félig megfagyott, már nem fog tudni elaludni.

– Gondoskodása lenyűgöző. – A lány a párnát a háta mögé tette.

Remélem, rémálmai lesznek. – De megmerevedett, mert John hirtelen felült és fölé hajolt. Olyan közel volt, hogy a leheletét is érezte. Mosolygott, mert Leslie a sötétben is látta a fogai csillogását.

– Nyugodtan és mélyen fogok aludni, Miss Lyon. Vagy szólíthatom Leslienek? Az adott körülmények között talán eltekinthetünk a formaságoktól. Remélem, holnapig észhez tér, hogy mielőbb véget vessünk ennek a kellemetlen ügynek. Ki tudja, talán még meg is bocsátok önnek, ha részletes beismerő vallomást tesz. Gondolkodjon ezen.

A saját érdekében. – Mielőtt Leslie válaszolhatott volna, a száján érezte a férfi meleg ajkát. Lágyan, és mégis mohón csókolta, míg mágnesként kezdte vonzani a lányt, aki viszonozta a csókot.

Jóleső meleg áradt szét Leslie fáradt és meggyötört testében. Amikor John visszahúzódott, szédülten dőlt a falnak.

– Látom, megértett – mondta halkan a férfi. – Aludjon jól.

4. FEJEZET

Világos nappal volt, amikor Leslie felébredt. A kocsi ringató mozgása és a dízelmotor nehéz bugása arról árulkodott, hogy megint úton vannak.

Leslie csak lassan fogta fel, hogy nem ül már az ágy szélén, hanem kinyúlva fekszik a meleg hálózsák alatt. Mi történt? Álmosan gondolkodott, miközben oldalra fordult. A vezetőfülke felé a függöny be volt húzva. Leslie arra emlékezett, hogy ébren akart maradni, ameddig csak tud, hogy végiggondolja a helyzetét. De gondolatai egyre jobban összekuszálódtak, és végül kimerülten elaludt. Ma reggel talán több szerencsém lesz, gondolta, és felült. Megpróbálta elrendezni a haját, de hirtelen nevetnie kellett saját magán. Miért fontos, hogy hogyan néz ki John Caldwell társaságában? Ennyi figyelmességet nem érdemelt.

A férfi vonzó volt, ezt nem is tagadta, de ezenkívül egyetlen szimpatikus jellemvonással sem rendelkezett.

Gondolatban már hallotta is a rendőrség szirénáját, amely az út szélére kényszeríti majd a teherautót és megállásra bírja. Micsoda hatalmas élmény lesz ez az öntelt John Caldwellnek! Hogyan ad majd magyarázatot arra, hogy egy foglyot rejteget a teherautójában? Nehezen tudja majd védeni magát a rendőrség gyanúsításaival szemben. De ez még nem minden. Amint kiszabadul, felhívja Lionel Barstow ügyvédet és az ő közreműködésével majd kártérítést követel. A per bizonyára jó néhány citromosládájába kerül a gőgös Mr. Caldwellnek. Micsoda meglepetés! Csak nehogy észrevegyen bármit is, ami felkeltené a gyanúját.

A mosdón észrevett egy törülközőt és egy szappant, amit John neki készített oda. Akárcsak a Ritz szállodában, mormolta Leslie, amikor egy új fogkefét, fogkrémet és fésűt is felfedezett. Kinyitotta a mosdókagyló feletti víztartály csapját, de összerezzent, mert hirtelen John hangját hallotta.

– Jó reggelt, Leslie! Jól aludt? Ne engedjen túl sok vizet a kagylóba, mert kiloccsan, ha hirtelen fékeznem kell. – Mivel Leslie nem válaszolt, a férfi nevetve folytatta: – Bekapcsoltam a telefonberendezést, így jól hallhatjuk egymást.

Igazán válaszolhatna.

– Ne csak akkor beszéljünk, ha mondanivalónk van? – kérdezte élesen Leslie. Igyekezett barátságtalannak tűnni, de ez nem volt egyszerű. Kipihentnek és frissnek érezte magát. Az előző napi fejfájása elmúlt, étvágya pedig visszatért. Johnnak semmi se rontotta el a kedvét.

– ön valóban rendkívüli nő, Leslie. Ha végzett a mosakodással, a szekrényben fánkot talál, a termoszban kávét. Tej is van a hűtőben, ha kukoricapelyhet akar enni.

– Köszönöm. – Leslie arcot és fogat mosott, megfésülködött, majd elkezdett reggelizni.

– Hol vagyunk? – kérdezte két harapás között.

– Ohióban, körülbelül hetven mérföldre Pennsylvania határától. A jó öreg Callahan röviddel a határ előtt utolért, és azóta a nyomomban van.

Alig tudja kivárni, hogy megállják, és önt kiengedjem.

– Mi célból? – Leslie érezte, hogy az előző napi bosszúsága újra visszatér. – Semmilyen Callahant nem ismerek, és nagyon homályos előttem, hogy miért gyanúsít mindenféle hajmeresztő dologgal. Egy szikrányi igazság sincs bennük.

– Akkor miért követ engem Callahan? Hiszen nem vagyunk éppen jó barátságban.

– Azt honnan tudjam? Talán a felesége bérelte fel, hogy tartsa önt szemmel. Ez nem is lenne rossz ötlet, ennyire már sikerült megismernem időközben.

John harsány nevetésben tört ki.

– Ilyen rafináltan még senki se akarta megtudni, hogy nős vagyok-e.

Minden elismerésem, Leslie! A válasz: nem. Nem vagyok nős, és nincs is szándékomban változtatni ezen az állapoton. Nem nekem való a házasság.

– Akkor mi nők fellélegezhetünk. – Leslie a második fánkot kezdte enni. Tényleg éhes volt. – Nem jöhetnék legalább egy kicsit előre, hogy lássam, merre járunk? Furcsa érzés egyedül csücsülni idebenn, és az ön hangját a plafonról hallgatni.

– Attól tartok, hogy erről most szó sem lehet. Callahan mellém hajthat, és felfedezhetné önt.

Leslie sóhajtott.

– Állandóan ez a Callahan! Már hallani sem bírom a nevét. Honnan ismeri egyáltalán, ha egy ilyen kétes alak? Talán csak a képzeletében létezik.

– Csak futólag ismerem. Időnként találkoztunk a pihenőhelyeken.

Úgy tudom, néhány hónapja Cliff Phillipsnek dolgozik. Jámbor könyvelőnek néz ki, de a jelleme nem illik a képéhez. Én se értem, hogy Cliff Phillips miért pont őt szemelte ki erre a posztra. A többi sofőrje sokkal megbízhatóbb.

– Callahan tehát megbízhatatlan?

– Hallottam, hogy időnként hamis adatokat jelent a rakományról, és a nyereséget zsebre vágja. Ha jó akarnék lenni Phillipsnél, mesélhetnék neki a dologról. Callahan egy semmirekellő alak. Örüljön, hogy távol tartom öntől.

– Hagyja abba, John! – tiltakozott Leslie. – Nem ismerem ezt az embert, és semmi dolgom vele.

Hirtelen elcsüggedt. Nem is azért, mert John foglya, hanem mert az olyan összeesküvéssel vádolja, amiről a leghalványabb sejtelme sincs.

– Azt kívánom, bárcsak hihetnék önnek. – őszinte sajnálkozás csengett John hangjában. – Mindenesetre már a keresztnevünkön szólítjuk egymást. Ez is valami. Talán nemsokára elmeséli nekem az egész történetet.

Leslie tízig számolt, mielőtt válaszolt volna, hogy ne veszítse el önuralmát.

– Még mindig nem érti? Nem létezik semmilyen történet. Szeretném magam is végre tudni, hogy állítólag mit terveltem ki, és mi célból vagyok Cliff Phillips ügynöke.

– Majd vacsoránál megtudja – válaszolt rövid hallgatás után John.

– Akkor ugyanis az arcát is láthatom.

– Milyen jóságos – gúnyolódott Leslie. – Megtudhatnám, hogy addig mit tegyek? Malmozzak itt a félhomályban ücsörögve? – Ma még sötétebbnek tűnt a hálófülke. Felnézett a kis kerek ablakra, hogy lássa, nem függönyözte-e el a férfi.

– Miért van ilyen sötét? Talán esik?

– Még nem, de bármelyik pillanatban eleredhet. St. Louis környékére vihart mondtak be. Reméljük lecsillapul, mire odaérünk.

– Én is remélem.

Leslie kellemetlen bizsergést érzett a tagjaiban. Semmi kedve nem volt John Caldwell foglyaként áthaladni a hírhedt Ozark Plateau-n, míg odakünn tombol a vihar.

– A hűtőszekrénytől balra a fiókban folyóiratokat talál – szólt John kicsit később. – De zenével is szolgálhatok, ha ahhoz van kedve. Vagy elmesélhetné nekem az életét, hogy gyorsabban teljen az idő.

– Mi értelme lenne? – kérdezte Leslie bosszankodva, és a lapokat kezdte keresgélni. – Úgyis csak azt hinné mindenről, hogy kitalálom.

Nem, akkor inkább olvasok, ha ennél a fénynél egyáltalán lehetséges.

Kapcsolja be nyugodtan a rádiót, country- vagy westernmuzsika ellen semmi kifogásom.

– Még mindig morcos? – sóhajtott John. – Azt hittem, az alvás barátságosabbá teszi. Az ágy felett van egy kis olvasólámpa. Használhatja, ha megígéri, hogy nem ad le vele kifelé fényjeleket.

– És ha megígérem, tényleg elhinné?

– Ugye nem akarja, hogy kiadjam Callahannek? És pontosan tudja, hogy megteszem, ha valamilyen trükkel próbálkozik.

Leslie a homlokát ráncolta. Vajon megtenné? Tegnap még elhitte volna a férfiről, de ma… Ne legyél bolond, figyelmeztette magát tüstént.

Egy barátságos mosoly és egy csábító csók semmit se változtat azon, hogy bűnözőnek tart. Kezet mosott és átnézte a lapokat. Túlnyomó részben gazdasági magazinok voltak, köztük a Produce Quarterly több régebbi száma. Leslie kivette az egész kupacot, és az ágyra dobta.

– Talán másfajta zenét szeretne hallgatni? – kérdezte John. – A hátizsákomban talál kazettákat.

Leslie fölkapcsolta az olvasólámpát. – Félek, hogy a zenei ízlésünk túlságosan is eltér.

– Miért nem nézi meg legalább, mielőtt elhamarkodottan ítél?

John hangja először csengett ma ingerülten.

– Még mindig ilyen érzékeny? – vágott vissza gúnyosan Leslie. – Ön se profitált sokat az alvásból. Rendben, mégis megnézem.

Kinyitotta a sarokban álló hátizsákot és kivette a kazettákat. Kivétel nélkül klasszikus zene volt. Néhány kedvenc darabját is megtalálta köztük.

– Sikerült a meglepetés – szólt megadóan. – Mindet szívesen meghallgatnám.

– Adja ki őket a függöny alatt.

– Rabnak érzem magam, aki üzenetet csempész ki a külvilágba – jegyezte meg, miközben eleget tett a felszólításnak.

– Ennek saját maga az oka.

Leslie némán lapozni kezdte a folyóiratokat. John közben lejátszotta Beethoven hatodik szimfóniáját és negyedik zongoraversenyét, majd újra jelentkezett.

– Most egy forgalmasabb pihenőhelyen állunk meg. Tankolnunk kell és valamit enni. Maradjon, ahol van, amíg vissza nem jövök.

– Ragyogó ötlet – válaszolta rá élesen Leslie. – Sohase jutott volna eszembe.

Olvasás közben fél füllel állandóan a várva várt rendőrségi sziréna bugását leste, de semmi se történt. Ez a tény nem javított a hangulatán, mint ahogy azok a dolgok sem, amiket Johnról tudott meg a régebbi Produce Quarterly-számokból. Az impresszum szerint tényleg ő volt a lap egyik vezető kiadója a nyugati parton. Mivel Leslie-nek csak a keleti parti kiadókkal volt dolga, ez eddig elkerülte a figyelmét. Az olvasottak alapján azt is kezdte sejteni, hogy miből fakad a John Caldwell és Cliff Phillips közti vita. Még nem értett mindent, de elhatározta, hogy végére jár az ügynek.

Miközben Leslie Johnra várt, dízelmotorok erős bugása hangzott körös-körül. Teherautók jöttek, besoroltak, majd újra indultak. Valószínűleg közkedvelt pihenőhelyen álltak. Egyszer csak Sebastian Callahan hangját vélte hallani. Feltevése beigazolódott, mikor John széthúzta a függönyt és bejött hozzá. A rádióból megint hangos countryzene szólt.

– Beethoven bizalmatlanná tenné Callahant – vélte John. – Közvetlenül mellettünk parkol, és megint ön után érdeklődött.

Leslie sóhajtott. Miért is vált rögeszméjévé egy férfinak – aki ilyen jól néz ki, és tulajdonképpen egészen szimpatikus –, hogy ő bűnöző?

Különös érzés lett úrrá rajta, és gyorsan lesütötte a szemét.

– Nem volna egyszerűbb átadni engem a rendőrségnek? – kérdezte halkan. – Akkor lerázhatná végre a nyakáról ezt az egész ügyet.

John gyengéden megsimogatta az arcát.

– Több okom is van rá, hogy ezt ne tegyem. Először is meg szeretném akadályozni Cliff Phillipset a terve végrehajtásában, hogy a jövőben hasonló csínyektől elvegyem a kedvét. Ehhez nincs szükségem se a rendőrségre, se a nyilvánosságra. Phillips már így is nyakig benne van mindenféle bonyodalmakban. Másrészt nem szeretném, hogy ön konfliktusba kerüljön a törvénnyel. Meg vagyok róla győződve, hogy ez az első eset, hogy ilyen ügybe bonyolódott, ön nem bűnözőnek született. Ezért azt tartom a legjobbnak, ha mellettem marad, míg mindent meg nem gyónt nekem, amit tudni szeretnék.

– Nincs mit meggyónnom! Miért nem hisz nekem végre? Soha senki se rágalmazott még engem ilyen súlyosan.

– Talán hinnék önnek, ha Callahan nem lenne a nyomunkban. Ragaszkodásának egyetlen oka lehet, és az ön.

Leslie újra sóhajtott. Sohase voltak ilyen vegyes érzelmei. Egyrészt jólesett neki John gyengéd érintése és meleg, mély hangja, másrészt mindezzel ellentétben állt szavainak tartalma. Tehetetlen helyzetében azt kívánta, bárcsak elég erős lenne ahhoz, hogy meggyőzze őt saját igazáról. Elfordult és eltolta a férfi kezét.

– Miért halad minden ennyire rossz vágányon? Nem tudom, mit kellene még mondanom, hogy meggyőzzem önt. Egyet biztosan tudok: otthon nemsokára eltűntnek fognak nyilvánítani, hacsak már rég meg nem tették. Ebből önnek csak nehézségei lehetnek. Elvállaltam egy fotós megbízatást is, és hétfőn St. Louisban kell lennem. Nem lehetne ezt a Callahant úgy lerázni, hogy engem ott kitenne? Vannak barátaim St. Louisban, akik befogadnának.

– Árulja el, hogy miért követ minket Callahan, és én tüstént szabadon engedem. Nem éppen szívesen – nevetett John –, de elengedem.

Máskülönben Kaliforniáig viszem magammal. Legkésőbb ott, egy Phillipsszel és Callahannel való szembesítés során megkapnám a szükséges felvilágosításokat.

– Nincs annyi időm! – kiáltott Leslie kétségbeesetten. – St. Louisba kell mennem. Fotós hírnevem romba dől, ha nem jelenek meg.

– Az én hírnevemnek is vége, ha szabadon engedem. Szinte látom már a főcímeket: Kaland a guruló bordélyban, Kongresszusi jelölt teherautóban lányokat kényszerít szerelmi szolgálatokra. Meg kell értenie, hogy ez nekem fontosabb, mint az ön megbízatása.

– Fotós vagyok, nem pedig szenzációra éhes riporter. Azonkívül a kameráimat is elvette. Milyen bizonyítékaim lennének? Egy ilyen légből kapott történet könnyen leszerelhető. Beperelhetne rágalmazásért.

– Még ha meg is nyerném a pert, vége lenne a reputációmnak. Nem zörög a haraszt, ha nem fúj a szél. ön is megtapasztalhatta már az emberek hiszékenységét… És kollégákat is biztosan ismer a sajtónál, akik öntől egy ilyen sztorit kézcsókkal vennének át.

Leslie nem tudott tovább uralkodni magán.

– Gyűlölöm önt! – kiáltotta dühében magánkívül. – Minden felháborító, amit csinál, de leginkább az arroganciája és a butasága. Akkor se látná be a tévedését, ha bebizonyosodna az ártatlanságom.

Johnra ez a kitörés sem volt hatással. Kutatva nézte Leslie-t, főleg a lány ajkai bilincselték le. Leslie érezte, hogy kiszáradtak az ajkai, szerette volna nyelvével benedvesíteni őket, de ez túlságosan nagy kihívás lett volna. Így is meg fog csókolni, gondolta, és mereven ülve maradt. Nem mozdult akkor sem, amikor John közelebb akarta vonni.

Elhatározta, hogy ezúttal nem enged. A férfi lassan előrehajolt, amíg szájával el nem érte a lány ajkait. Leslie figyelte, ahogy lehunyja a szemét. Ilyen sűrű, fekete szempillát férfin még nem látott. John megismételte a tegnapi csábító játékot, aminek akkor nem tudott ellenállni.

Közben lágyan megsimogatta, és közelebb vonta magához.

– Miért tiltakozol ellene? – kérdezte halkan. – Érzem, hogy ugyanúgy kívánod, mint én. A tested meleg, puha és elárul téged.

– Hagyd abba – nyögte Leslie és megpróbálta oldalra fordítani a fejét. Nem akart másodszor is engedni a kísértésnek. John előtt egyetlen férfi se gyújtott benne ekkora tüzet. Miért éppen ő? Lassan, anélkül, hogy meg tudta volna akadályozni, engedtek az ajkai. Próbálta eltolni magától a férfit, de az szorosan tartotta, és a melleit simogatta. Leslie halkan nyögött. Én voltam ez? – kérdezte magától csodálkozva, és ellenállás nélkül adta át magát a férfi gyöngédségeinek. Karjait a férfi nyaka köré fonta és hozzásimult. Soha azelőtt nem érhetett hozzá így férfi. Még tiltakozni akart, de amikor John szemeibe nézett, megengedte, hogy az föltűrje a pulóverét és kikapcsolja a melltartóját.

– Milyen elbűvölő vagy – suttogta a férfi –, milyen nőies és csábító.

Mohón nézte a lány telt kebleit mielőtt lehajolt és nyelvével megérintette az ingerlő bimbókat. Forró vágyakozás töltötte el Leslie-t. Észrevette, hogy John tovább vetkőzteti. Nem tudta már feltartóztatni, és nem is akarta. John hirtelen felnézett rá, gyötrődő kifejezés volt az arcán.

Erőteljes mozdulattal húzta le újra a pulóvert.

– Miért éppen te? – kérdezte és kisimította az arcából a haját. – Miért pont miattad kell ennyire elveszítenem a fejemet?

– Ugyanezt kérdezhetném én is tőled – egyenesedett ki Leslie zavartan.

Gyűlölte Johnt, de méginkább gyűlölte saját magát ezért a hirtelen és megmagyarázhatatlan csalódásért. Remegő ujjakkal kapcsolta össze a melltartóját. John felnevetett.

– Ezt majd elmesélheted. Nagyszerűen szórakozhattál. Nem is esett nehezedre a szerep. Phillips a megfelelő nőt szemelte ki. Eltökélted, hogy végrehajtod a megbízatást, akkor is, ha a siker már semmi hasznot sem hoz.

– Senki se kényszerített, hogy belemenj ebbe – válaszolt Leslie élesen. – És nincs senki, akinek a megbízásából cselekszem. Az imént egy teljesen természetes reakció volt, és éppen úgy undorral tölt el, mint téged. A jövőben inkább tartsd magad távol tőlem.

– A legnagyobb örömmel. – John előrehajolt és két kézzel masszírozta a vállait.

– Nincs túl nagy étvágyam – folytatta –, de mégis ennünk kellene valamit. Nem ácsoroghatok egész nap ezen a parkolóhelyen.

Leslie felugrott.

– Készítek magunknak valamit. Úgyis hiányzik egy kis mozgás.

Örült, hogy elterelheti a figyelmét. Egy pillantás John arcába még mindig összezavarta. Legfőbb ideje volt, hogy mindketten mással foglalkozzanak.

Leslie átkutatta a szekrényeket, és mindent kivett, amire szüksége lehetett: papírtányért, poharat, evőeszközt és szalvétát.

– Nem akartál nekem ebéd közben arról mesélni, hogy milyen szerepem van véleményed szerint ebben a kusza történetben? – kérdezte, miközben szalámit és sajtot tett a kenyérékre.

John még mindig az ágyon kuporgott, de egy pillanatra se vette le a szemét Leslie-ről.

– A vízzel kapcsolatos jogok miatt vitáztok Mr. Phillipsszel? Olvastam róla a Produce Quarterly egy régebbi számában.

John bólintott és felegyenesedett.

– Ez a vita még mindig folyik. Phillips ősi jogok alapján sókkal több vízre tart igényt a völgyünkben, mint amennyi járna neki. Ez főleg azóta nagy gond, amióta a talaj egyre sósabb. Több száz holdnyi termőföld vész el évente, mert hiányzik a kellő mennyiségű víz, hogy kimossa a sót a talajból. Phillips tudja, hogy jó esélyeim vannak rá, hogy ősszel a kongresszusba válasszanak. Ha ez sikerülne nekem, meg tudnám törni a hatalmát. Ezért próbál meg mindent, hogy tönkretegye a hírnevemet, hogy elfordítsa tőlem a választókat…

Leslie felnézett.

– Azt akarod mondani, hogy egy kis kaland meghiúsítaná a választásodat, holott nem is vagy nős? Ezt egyszerűen nem hiszem, manapság nincs ilyen. Vagy hazudtál, és mégis nős vagy?

– Nem, nem hazudtam. De nagyon konzervatív és szigorúan vallásos szellemű választókról van szó, akik bár nem követelnek tőlem önmegtartóztatást, a diszkrécióra mégis ügyelnek. A családnak nagyon nagy szerep jut, és akit megválasztanak, a gyerekeik példaképe kell hogy legyen. Erkölcstelen magatartás – vagy valami, ami olyannak tűnne, mindörökre elvágná az esélyeimet.

– És te azt hiszed, azért vagyok itt, hogy elcsábítsalak, és kompromittáló fotókat készítsek rólad? –A lány hangjából hallani lehetett, mekkora képtelenségnek tartja ezt a gondolatot. Átnyújtott egy tányér szendvicset Johnnak, és megjegyezte: – Van róla fogalmad, milyen nehéz lenne ezt idebenn megoldani?

Fotós vagyok, nem varázsló. Nem is beszélve egy további apróságról, amit elfelejtettél.

– Éspedig?

John nagy étvággyal harapott a szendvicsbe és elismerően bólintott: – Kitűnő!

Leslie folytatta: – Azt, hogy inkább meghalnék, semhogy rendelkezésére állnék bárkinek ilyen felvételek készítésében. – John kutatóan nézte, és Leslie, uralkodva önmagán állta a tekintetét. Az ég szerelmére, gondolta közben, fel kell ismerned, hogy ez az igazság.

– És Callahan? – kérdezte végül John.

– Honnan tudjam? – reagált a név hallatán újra ingerülten Leslie.

– Te nem hiszel nekem, én viszont fogadjam el a te ellentmondó dolgaidat. Azt mondod, Cliff Phillips tönkre akarja tenni a hírnevedet.

Miért kíméled akkor, csak arra hivatkozva, hogy már így is nyakig ül a nehézségekben? Ez nem illik össze.

John elnézően mosolygott.

– Talán gengszterként kellene viselkednem, csak azért, mert Phillips is így tesz?

Leslie felszegte az állát, és újra támadásba lendült: – Hogy kettőtök közül ki a nagyobb gengszter, az még a jövő kérdése.

– Gondolhattam volna, hogy ilyet nem kérdezhetek tőled – mondta John és kihívóan vigyorgott. Leslie dühe elszállt. Nem tudott haragudni a férfira, sőt veszélyes engedékenységet érzett, amit el kellett fojtania.

– Hogyhogy ilyen jól ismered Mr. Phillips személyes problémáit?

– kérdezte kurtán.

– Hogyhogy te ennyire tájékozatlan vagy? – vágott vissza a férfi.

Másról se írtak az újságok egész márciusban.

– Márciusban Libanonban voltam. – Leslie elégedetten nyugtázta, hogy John arcáról eltűnt a fölényes kifejezés. – Nem akarsz felvilágosítani?

– Az eset joggal került a főcímekbe – fordította a szót újra komolyra a férfi. – Phillipsről azt gondolhat az ember, amit akar, de tény, hogy elhunyt felesége gyermekeiről és unokáiról mindig szeretettel gondoskodott. Alig három hónappal ezelőtt elrabolták hétéves unokáját. Különös módon nem pénzről volt szó. A rablóknak csak a gyerek kellett.

Phillips hatalmas pénzösszegeket kínált fel nekik, de azok még csak nem is jelentkeztek.

– Borzasztó! – kiáltott fel Leslie. – Hogy létezhetnek ilyen aljas emberek!

– Sajnos vannak ilyenek. A közvélemény csak arról értesült, amit most elmondtam neked. Ezenkívül személyes forrásokból megtudtam, hogy Phillips lányát, a kisfiú anyját, egy pszichiátriai klinikán kezelik idegösszeroppanással.

– Micsoda tragédia! – Leslie őszintén megrendült. – Nem tudom fölfogni, hogyan tehet valaki ilyet egy gyerekkel és a szülőkkel. – John borús arcát látva hozzáfűzte: – Értem már, hogy miért akarod kímélni Mr. Phillipset.

– Most nekem is van egy kérdésem. – Leslie azt gyanította, hogy megkérdezi, hogyan lépett vele kapcsolatba Mr. Phillips, de tévedett.

– Miért van az, hogy egy ilyen vonzó fiatal nő, mint Miss Leslie Lyon még nincs férjnél? Huszonöt év alatt egyetlen férfi se talált rá, aki a házasság örömeit csábítóvá tette volna a számára? – kérdezte John.

Leslie kikerülte a tekintetét, a sötét szemek újra zavarba hozták.

– Huszonhét év, hogy pontos legyek. Ajánlatok pedig akadtak – válaszolta. – A legtöbb férfi ugyanis azt hiszi, hogy egy lány csak arra vár, hogy feleségül vegyék. Én ezzel szemben a tágas nagyvilágról álmodtam, olyan helyekről, amiket csak könyvekből ismertem. Amikor fölfedeztem, hogy van némi tehetségem a fotózáshoz, világossá vált előttem, hogy ennek segítségével végre csillapíthatom az utazás iránti szenvedélyemet. Időközben majdnem minden európai országot bejártam, voltam a Közel-Keleten és a Csendes-óceán déli térségében.

A hónap végére egy El Salvadorba szóló megbízásom van. Még díjakat is nyertem. Az otthon boldogságára tulajdonképpen még sose vágytam. Lehet persze, hogy egy napon ez is megtörténik, ha eljön az igazi.

Gyors pillantást vetett Johnra, és úgy érezte, valami elismerést olvashat ki a tekintetéből. A férfi arckifejezése azonban újra gúnyosra változott.

– Tehát modern emancipált nő vagy. Addig utazol a világban, amíg találkozol a férfival, aki tetszik, és nem áll a karriered útjában.

– Ironikusan meghajolt. – Sok szerencsét, Miss Lyon!

Leslie most azt érezte, hogy tartozik egy csípős válasszal, de John tekintetében volt valami, ami mégis visszatartotta ettől, ösztönösen megérezte, hogy milyen gondolat foglalkoztatja a férfit. Bár külsőleg nagy hatással volt a nőkre, mégis bizalmatlan volt hozzájuk. Leslie tehát csak ennyit mondott: – Tévedés. Fotósként nem kell feltétlenül utazni. Ez a foglalkozás minden további nélkül összeegyeztethető a boldog családi élettel.

– Azt hiszed, hogy olyan egyszerűen otthon maradhatsz, ha évekig rohangáltál a világban? –nevetett John.–Végzetes hiba lenne ilyesmit képzelni.

Mielőtt Leslie válaszolhatott volna, a férfi fölállt.

– Legfőbb ideje, hogy továbbmenjünk, mielőtt Callahan vérszemet kap, és megkísérel betörni hozzánk. Régóta gyanús lehet neki a csönd.

Amikor John ki akart bújni a vezetőfülkébe, rendőrsziréna hangja hallatszott a távolból, és egyre erősödött. A lánynak a szívverése is majd elállt. Szédült, forgott körülötte a világ.

– Mi ez? – kapta el a férfi karját.

– Csak egy mentőautó – nyugtatta meg John. – Valószínűleg baleset volt a közelben. Miért ijedtél meg ennyire?

John könnyeket fedezett fel Leslie szemében, megcsóválta a fejét.

– Csak nem hitted tán, hogy hívom a rendőrséget? Ebben a helyzetben semmiképpen se tenném. Mi ketten magunk is meg tudjuk oldani a problémánkat. Nem gondolod?

A lány bólintott. John megsimogatta az arcát.

– Ez minden? Tudnál egy kicsit mosolyogni is?

Leslie összehozott egy erőtlen mosolyt, de a szája remegett, ahogy John után nézett. A férfi behúzta maga mögött a függönyt.

Amint a teherautó újra elindult, Leslie az ágyra dobta magát, és arcát a párnába temette. Nem tudta tovább visszatartani a könnyeit, halkan felzokogott.

Mi történt vele? Miért esett pánikba a sziréna hangjára? Semmi jogellenes dolgot nem követett el, őérte nem jöhettek a rendőrök, csak Johnért. Hiszen ő maga csalogatta a titkos üzenettel a nyomába őket.

Megbánta talán? Most már nem akarta, hogy John a rendőrség kezére kerüljön? De igen, hiszen megérdemelte. Itt nincs helye a részvétnek.

– Szedd végre össze magad, Leslie Lyon – mormolta maga elé, és kifújta az orrát. Ezek a neszek arra késztették Johnt, hogy bekapcsolja a telefont.

– Mi van, náthás vagy? – kérdezte és nagyot nevetett. A lánynak nem volt kedve társalogni. Még mindig azt kutatta, miért reagált ennyire furcsán a rendőrszirénára. Talán fogoly-szindróma kínozta? Kizárt dolog, hiszen nem töltött még túl sok időt bezárva. Nem. Biztosan ösztönös kívánság volt, hogy Johnt megvédje. Hasonló érzések késztették annak idején arra is, hogy fölajánlja Tednek és Melodynak az autójavítás átvállalását, bár a költségeket egyértelműen Melody feledékenysége okozta.

John is hibázott. Leslie meg akarta leckéztetni, de miért épp börtönnel? Alapjában véve szimpatikus ember, és az a feltevése, hogy Cliff Phillips bele akarja keverni egy piszkos ügybe, nem éppen alaptalan.

De elég ok ez arra, hogy megbocsássa neki, hogy őt ebbe a kalitkába zárja és bűnözőként kezeli? Nem. Tette ennél jóval súlyosabb volt, és méltó büntetést érdemel. S itt az sem lényeges, hogy testileg vonzódik a férfihoz. John elrabolta őt, ezért felelnie kell. A következő szirénabúgásnál erre fog gondolni. Miután elvergődött eddig a döntésig, megkönnyebbült. Fölrázta a párnákat, a háta mögé dugta, és újra elmélyedt a Produce Quarterly régi számának olvasásában. Talán rábukkan valahol a magyarázatra, hogy John miért élvez nagyobb hírnevet Cliff Phillipsnél, bár mindketten befolyásos, hatalmas területek fölött rendelkező földbirtokosok. A dél-kaliforniai ültetvények nagyságáról és nyereségéről szóló statisztikai táblázatban végre meglelte a keresett magyarázatot. Buena Suerte az egyik legnagyobb farm, értékét több millió dollárra becsülték. De az a sajátossága, hogy nem egy család vagy társaság tulajdona, mint más farmok. Buena Suerte nagyrészt az alkalmazottak birtoka, akik ezt egy John által kidolgozott terv szerint vásárolták meg, miután John apja az üzlet irányításától visszavonult. John fönntartotta magának a legfelsőbb ellenőrzés jogát, de minden termeléssel kapcsolatos kérdésben kikérte az alkalmazottak véleményét, s a döntést is velük egyetértésben hozta. Ettől Buena Suerte nyeresége sokkal magasabb lett, mint a többi farmé.

Nem csoda tehát, ha Johnnak olyan hírneve van, mint egy szentnek, gondolta Leslie. Milyen ostoba, hogy ezt a hírnevét kockáztatja azzal, hogy egy fotóst tart fogva a teherautójában. Már a rendőrségi jelentések is megsemmisítőek lennének, és ha mindez nem volna elég, Leslie vádja megadná neki a kegyelemdöfést. Lionel Barstow örömmel vállalná a dolog ügyvédi részét. Már maga elé képzelte az újságok főcímeit: Milliós kártérítéssel pereli egy fotós a citromkirályt napokig tartó fogságáért egy teherautóban. Leslie elgondolkodva nézte a függönyt, amely elválasztotta Johntól. Ha Callahan nem lenne, talán elhinné neki a férfi, hogy nem azért van itt, hogy őt elcsábítsa. Vajon eszébe jut néha Johnnak, hogy milyen kellemetlen következményekkel járhat rá nézve, ha bebizonyosodik Leslie ártatlansága? Ez talán jó érvnek bizonyul, ha St. Louisba érnek. Mindenesetre elhatározta, hogy kipróbálja. Talán ezzel jobb belátásra bírja a férfit.

5. FEJEZET

Leslie egy másik folyóiratot vett a kezébe, és teljesen elmerült egy izgalmas történetben, melynek hősnője egy csábítóan szép kémnő volt.

Addig olvasott, amíg teljesen kimerült és elbóbiskolt. Álmában saját maga is hiányos öltözetű ügynökké változott, aki előtt egyetlen hálószobaajtó se maradt zárva, amíg a döntő dokumentumokat a kezében nem tartotta. Ekkor lövést hallott.

– Jóságos ég, mi volt ez? – ijedt fel félálomból. Vadul kalapált a szíve. A lövés ijesztően valódinak tűnt.

– Dörög az ég – nyugtatta meg John a hangszórón keresztül.

Valószínűleg becsapott a villám valahol a közelben. Aludtál?

– Elbóbiskoltam – remegett Leslie egész testében. – Álmomban rám lőttek.

– Rossz a lelkiismereted?

– Ugyan!

Leslie megint teljesen éber volt. Szóval John továbbra is hitt a saját hajmeresztő meséjében. De hát ez neki most már tulajdonképpen tökéletesen mindegy. Nemsokára biztosan még rosszabbakat is gondol majd róla. A kis ablakon alig hatolt be picinyke fény. – Hol vagyunk?

St. Louisba értünk?

– Körülbelül száz mérföldre vagyunk a várostól keletre. Ebben a viharban nem tudtam gyorsan hajtani. A következő pihenőhelynél megállunk. Ma éjszaka tizenegyig tornádóveszély van, azonkívül erős jégesőt mondtak be. Nincs kedvem belehajtani ebbe a boszorkánykatlanba.

Leslie csalódott volt. Nagyon számított rá, hogy estig St. Louisba érnek. Ebből tehát semmi se lesz. De miért nem nyomoz még utánuk a rendőrség? Hiszen nem lehet annyira bonyolult feladat megtalálni a Buena Suerte farm nyugat felé tartó teherautóját!

Hirtelen eszébe jutott valami. Susan biztosan észreveszi, hogy eltűnt és talán jelenti is a rendőrségen. De ha a szüleit és Melodyt is értesíti?

Azok rettenetesen aggódnak érte. – John?

– Igen…

– Vagy szabadon engedsz, vagy a következő megálláskor elintézel nekem valamit.

– Éspedig?

– Susan Martin, a szomszédom, időközben biztosan felfedezte, hogy eltűntem. Ha értesíti a szüleimet vagy a nővéremet, az katasztrófa lenne. Fel kell hívnom, és meg kell mondanom neki, hogy minden rendben.

– Jól van – mondta John rövid vonakodás után. – Küldök neki a nevedben egy táviratot. Írd le, hogy mit üzensz neki, de ne próbálkozz semmiféle rejtjelekkel, úgyis azonnal rájönnék.

Leslie az utóbbiról nem volt meggyőződve, de csak annyit mondott: – Köszönöm.

Nem sokkal ezután John élesen jobbra kanyarodott és megállt. Megint rengeteg dízelmotor bugása hallatszott. Nyilván nem ők voltak az egyetlenek, akik a vihar elől itt kerestek menedéket.

Amikor John újra előtűnt a függöny mögül és fölkapcsolta a villanyt, Leslie meglepetten látta, hogy arckifejezése mennyire visszautasító, sőt ellenséges volt.

Bizalmatlansága a lánnyal szemben ebben a pillanatban szinte betegesnek tűnt.

– Kész az üzenet? – kérdezte kurtán.

Leslie némán átnyújtott neki egy cédulát. St. Louis felé tartok – állt rajta. – Szólj Mollynak, hogy hétfő reggel frissen és kipihenten a helyszínen leszek. Melodyt útközben felhívom. John elolvasta a sorokat és a homlokát ráncolta.

– Ilyet nem táviratozhatok. Hétfőn talán egyáltalán nem vagy St. Louisban. Ki vagy mi az a Molly? Mit jelent valójában ez a név? És miért kell ezt a Melodyt felhívnod?

Leslie dühösen ugrott fel.

– Nyugodt lehetsz, pontosan meg fogok jelenni St. Louisban! Egyszerűen ott kell lennem. Melody a nővérem. Majdnem minden nap beszélek vele, ha New Yorkban vagyok. Aggódni fog, ha sokáig nem jelentkezem. És egyáltalán: Molly nem titkos rejtjel, hanem egy Molly Primrose nevű manöken. Tüstént felismernéd te is. Kevés nő szerepelt nála gyakrabban a képújságok címoldalán.

– Ja, a Molly? – John meglepetten vonta föl a szemöldökét. – Már találkoztam vele.

Nem vagyok meglepve, gondolta Leslie. Szép kis pár lehet két ilyen bizalmatlan és egocentrikus ember. De inkább elnyomott magában egy ideülő megjegyzést, helyette csak azt mondta: – Megkérnélek arra, hogy néhány dolgot alaposan gondolj végig, mielőtt úgy döntesz, hogy további három napig bezárva tartasz ebben a sötét lyukban.

John gúnyosan mosolygott. – Na, mik lennének azok?

Leslie mélyet lélegzett, zöld szemei szikrákat szórtak a dühtől és a felháborodástól.

– Először is: végzetesen tévedsz, ha engem gyanúsítasz. Másodszor: konfliktusba kerülsz a törvénnyel, és ez az eddig makulátlan hírnevednek ártani fog. Harmadszor: akárhogy is végződik e büntetőeljárás, én kártérítésért foglak perelni, és mindenedből kiforgatlak. Az az ügyvéd, aki engem képviselni fog, minden ügyet megnyer. Akkor pedig örök időkre vége a kongresszusi választásodnak. – Határtalan csalódással vette tudomásul, hogy Johnra alig volt hatással, amit mondott.

– Ezt már én is végiggondoltam – mondta olyan közönyösen, mintha nem is az ő ügye volna. – Mégis az eredeti tervemnél maradok, legalábbis amíg Callahan árnyékként követ minket. Melyik ügyvédet mozgósítanád, hogy engem koldusbotra juttass?

– Lionel Barstow családunk régi barátja.

– Valóban? – mosolygott John fölényesen. – Véletlenül én is jól ismerem. Az ő tanácsára neveztem be a választásokba. A per kimenetele tehát csak attól függ, melyikünk gyorsabb.

– Te szemét!

– Térjünk vissza a táviratodra. Mi köze ennek az állítólagos szomszédnak a te hivatásbeli dolgaidhoz?

– Susan véletlenül annál az ügynökségnél dolgozik, amelyik nekem megbízásokat közvetít. A Molly Primrose-zal kapcsolatos megbízásról csak tegnap délben értesültem.

– És ha ez nem így van? – töprengett John. – Legjobb lesz, ha kitalálok egy másik történetet. Felhívom ezt a Susant, és megmondom neki, hogy mi ketten megszöktünk, és össze akarunk házasodni, mert eleged van a fotózásból és végre családot akarsz alapítani.

Leslie elvesztette az önuralmát.

– Az ég szerelmére, térj végre észre! – kiáltotta. – Ilyet viccből se mondhatsz! Susan fölhívná a szüleimet, hogy megtudja, mi igaz ebből.

Mindaddig kételkedne, amíg személyesen nem beszél velem. Kérlek, John, táviratozd meg, amit leírtam!

– Na jó. Talán jó, ha senkit se avatunk be a történetbe.

– Hála istennek! – lélegzett föl Leslie. Elviselhetetlen lett volna számára az a tudat, hogy a szülei a telefonnál ülnek, és aggódva várnak hírt felőle. Még mindig annak a téves hírnek a sokkhatása alatt állnak, amit Bejrútból kaptak Leslie eltűnéséről, s amit csak napokkal később sikerült tisztázni Leslie véletlenszerű telefonhívásával.

– Sajnos sötétben kell ülnöd, amíg az étté rémben vagyok – folytatta John, s hangjában szikrányi sajnálkozás sem érződött.

– Miért a sötétben? – nézett a férfira felháborodottan. – Hát soha nem ér véget a gyötrés?

– Azért, hogy Callahan ne vegyen észre az ablakon keresztül. Tudom, hogy létrája is van a kocsiban. Persze, hogy szemmel tartom, de egy asztalhoz azért nem ülünk. Csak elrontaná az étvágyamat. Ne mozdulj innen. Ha hallasz valamit, semmiképp se nyiss ajtót!

Mivel Leslie duzzogva hallgatott, John hirtelen barátságosabb lett: – Add a szavad, Leslie – kérte, miközben arra is kényszerítette, hogy ránézzen. – ígérd meg!

A lány mérgesen ellökte a kezét.

– Persze, hogy nem engedem be. Miért is engedném? Hiszen nem ismerem, és nem is akarom megismerni. Éppúgy, mint ahogy téged se.

Áruld el inkább azt, hogy mennyi ideig kell még itt kuporognom, és félig kiszáradt szendvicseket rágcsálnom. Váltás fehérneműm sincs. Azt hiszed, olyan nagy élvezet éjjel-nappal ugyanazokban a ruhákban lenni?

John grimaszokat kezdett vágni, de aztán hatalmas nevetésben tört ki, úgyhogy Leslie meglepetten nézett rá. Mi volt ennyire szórakoztató abban, amit mondott? Már megint nem értette a férfit.

– Attól tartok, az itteni trafikokban nem tudok női fehérneműt vásárolni, de talán találok egy pólót. Végül is eljátszhatom, hogy a házvezetőnőm gyerekeinek veszem. Ezenkívül megpróbálhatok neked egy hot dogot is hozni. Rendben?

– Ha nincs más!

Leslie nem szándékozott újból meghatódni John hirtelen kedvességén, hiszen nem az első alkalom volt, hogy ilyen gesztusokkal lekenyerezte, hogy aztán összezavarja és kezessé tegye. Ismerte tehát a trükköt, és ennek megfelelően óvatos volt.

– Sietek – ígérte John és lekapcsolta a villanyt. A parányi térben újra sötét volt.

– Énmiattam nem kell sietned.

Leslie hallotta, hogy szétnyílt, majd összecsukódott a függöny, de érezte, hogy John még itt van. A villanyt is újra fölkapcsolta.

– Itt felejtettem az esőköpenyemet.

Leakasztotta a fogasról és fölvette. Rákacsintott a lányra.

– Teljesen összezavarsz, Leslie Lyon.

– Ne fáradj – válaszolta a lány barátságtalanul, nehogy John azt gondolja, hogy helyzete elviseléséhez elég egy mosoly vagy egy kacsintás. De feljajdult, mert John hirtelen két keze közé fogta az arcát és viharosan megcsókolta.

– Biztos akartam lenni abban, hogy hiányzom neked – suttogta és lobogó köpennyel elsietett.

Leslie-nek nem maradt ideje reagálni.

– A pokolba veled! – kiáltott utána, de az ajtó már becsapódott.

Leslie az ingujjával törölgette a száját, hogy a csók által okozott bizsergő érzéstől megszabaduljon. Számára az volt a legnehezebb, hogy a férfi állandóan az ellenségeskedés és a csábítás között ingadozott. Ha egyértelműen ellenfél lett volna, el lehetett volna fogadni a helyzetet. De így? A bejrúti napokra gondolt, a harcoló pártok között töltött időre. Sokkal kellemesebben most se érezte magát. Egyedül ült a sötétben, a fülkét csak néha világította meg egy-egy villám. Pokoli tűzijáték volt, amit hatásosan festett alá a mennydörgések dördülő hangja. Minden alkalommal idegesen összerezzent. A bejrúti emlékek, a szálláshelye közvetlen közelében becsapódó gránátok hangja újra itt kísértett. El kell terelnem a figyelmemet, gondolta, és dermedt kezeit dörzsölgette. Az olvasólámpa gyönge fényét odakintről biztosan nem lehet fölfedezni. Kitapogatta a kapcsolót, föl kattintottá, és megpróbált egy rózsametszéssel foglalkozó cikkre koncentrálni. A témát sajnos nem tartotta lenyűgözőnek. Az anyját ezzel szemben biztosan érdekelte volna. Két, zúgó szélvihartól kísért mennydörgés között a kabin külső falán fémes koppanást hallott. Gyorsan lekapcsolta a villanyt és hallgatózott. Mi lehet az? Lehet, hogy Callahan támasztotta oda a létrát, hogy benézzen a kis ablakon? Még végig se gondolhatta ezt a lehetőséget, mikor fénycsóva hatolt be az ablakon, és végigpásztázta a szemközti falat. Leslie összehúzta magát, és zajtalanul lecsúszott az ágy mögé.

A falhoz simult és fekve maradt. Félelmének dacára szinte bizonyos volt benne, hogy a zseblámpa fénye ott nem érheti el.

De hol marad ilyen sokáig John? Most nagyon vágyott rá, hogy újra itt legyen. A férfinak is megvoltak ugyan a maga hibái, de ez a Callahan ezerszer félelmetesebb volt. Miért követi őket ilyen konokul? Ha Leslie-t prostituáltnak tartja… Nem is merte végiggondolni. Az utóbbi években gyakran megtörtént, hogy pszichopata gyilkosok fiatal nőket támadtak meg, és megölték őket.

Leslie mozdulatlanul fekve maradt még akkor is, amikor már újra elvették a létrát. Végül – neki úgy tűnt, hogy órák múlva – kinyílt az ajtó és hűvös légáram zúdult be a függönyön keresztül egészen a sarokig, ahol Leslie kucorgott. Ez csak John tehet. Vagy talán…

Csak miután újra megszólalt a zene a rádióból és megint kigyulladt a fény, akkor jött rá Leslie, hogy mekkora volt a félelme.

– Mit keresel ott lent? – kérdezte meglepetten John, amikor látta, hogy Leslie a sarokból kúszik elő.

– El se tudod képzelni? Callahan volt itt. Elemlámpával világított be az ablakon.

– Az átkozott! Ha nem a te üzeneteiddel foglalkoztam volna, talán sikerült volna elcsípni. – Fölnézett az ablakra. – Ma éjszaka akasszunk inkább rá valamit.

Leslie összerezzent az újabb mennydörgésre.

– Nem múlik még el a vihar?

John csak most vette észre, hogy a lány mennyire sápadt. Levette esőköpenyét, leült Leslie mellé az ágyra, és egy csipogó zacskót tett az ölébe.

– Felejtsd el Callahant és a vihart – szólt, és vigasztalóan átkarolta a vállát. – Idebenn meleg van, és mindentől védve vagyunk. Nyisd ki inkább a zacskót! – Mosolygott, mint egy jóságos nagybácsi, aki meglepte valamivel kedvenc unokahúgát. – A csomag tartalma talán átsegít az öltözködési gondokon.

Leslie bizalmatlanul nézte. Mi lehet ezúttal a férfi szándéka?

– Föladtad a táviratot? – érdeklődött.

– Természetesen. Hiszen megígértem! – mondta John sértődötten.

Leslie nem értette ezt a sértődékenységet, hiszen John állandóan kételkedett a lány őszinteségében. Szívesen tett volna ezúttal is egy megjegyzést ezzel kapcsolatban, de inkább mégse kezdett bele. Nem volt semmi értelme.

– Meg se nézed, hogy mit hoztam? – kérdezte olyan türelmetlenül, hogy Leslie sóhajtva szót fogadott és kinyitotta a zacskót.

– Hihetetlen! – szólt csodálkozva, amikor két szabadidőruha került elő. Egy fekete és egy rózsaszínű. A fekete fölső részén egy csapat fehér kacsa volt látható, a másikon fehér nyulak csoportja. Leslie bizonytalanul nézett Johnra.

– Tényleg nagyon csinosak. Köszönöm. De miért kettő? Legfeljebb egyre lesz szükségem.

– Ki tudja? – kérdezte John titokzatosan. Majd ő maga is a zacskóba nyúlt és egy pár bélelt mokaszint vett elő. – Remélem jó a lábadra. Most átöltözhetsz és kimoshatod a fehérneműdet. Több minden volt a trafikban, mint gondoltam, de női fehérnemű sajnos nem.

– Valószínűleg igen tájékozott vagy az ilyen dolgokban – jegyezte meg csípősen Leslie.

– Tévedés – nevetett John. – Sose vásároltam ilyesmit, ha éppen tudni akarod. Ékszer és parfüm mindig ártatlanabb ajándéknak tűnt. És biztosabbnak. Miért nem próbálod föl máris az egyik ruhát? Aztán ehetnénk végre hot dogot, salátával, ketchuppal meg mindenfélével.

Ott van a másik zacskóban. Callahan nem volt az étteremben, most már tudjuk, miért nem. Tehát csak vásároltam és idehoztam mindent.

Leslie elővette rózsaszín ruháját, és John szemébe nézett.

– Csak nem gondolod, hogy a jelenlétedben fogok átöltözni? Menj át kérlek a vezetőfülkébe, amíg elkészülök. – John átölelte, szemei gyanúsan csillogtak. Tudom, mi jön ezután, gondolta Leslie. Azt fogja mondani, hogy senkinek se kell szégyellnie a testét. Kitalálta, hogy mit válaszol, de a férfi csak odaérintette az orrát Leslie arcához, s fölállt.

– Megyek, ha megígéred, hogy sietsz. Már félig éhen haltam, meg aztán a hot dog is kihűl.

Miért vagyok olyan ideges? – kérdezte magától Leslie, amíg bizonytalan ujjakkal távolította el az árcédulákat az új ruhákról. A libanoni élményei óta jobban félt a vihartól, de nem ez nyugtalanította csupán.

Minden újabb vita Johnnal egyre inkább megviselte. Vajon miért?

Hiszen csak egy váltás ruhát vett neki, és előzékenyen elhagyta a hálófülkét, hogy nyugodtan átöltözhessen. Időközben az is kiderült, hogy nem erőszakos típus. Inkább a lelki nyugalmáról volt szó. Biztosan a bezártság miatt van, nyugtatta meg saját magát, és bebújt a puha melegítőbe. Vagy nem csavarodna be bárki más is az ő helyzetében?

A ruha épp az ő méretére készült, a mokaszin úgyszintén.

– Kész vagyok! – kiáltotta, és levetett ruháit az ágy alá dobta.

– Mindjárt jövök. Épp Callahant figyelem. Különösen viselkedik.

– Mit csinált? – kérdezte Leslie, amikor John röviddel később bejött.

– Fogalmam sincs. Egy nagy táskát emelt le a teherautójáról. Nehéznek tűnt, mert nagyon erőlködött. Nemigen tudom elképzelni, hogy nagymosásra készül, de abban az épületben tűnt el, ahol a mosóautomaták vannak.

– Lehet, hogy csempészik valamit?

– Nem valószínű. – John elkezdte kicsomagolni a vacsorát. – És hát minimum aranynak kellene lenni, a táska súlya után ítélve.

Hosszan nézte Leslie-t és elismerően bólintott.

– Jól áll neked a rózsaszín. Mily hatásos tud lenni egy egyszerű szabadidőruha is, ha a megfelelő nő viseli.

– Köszönöm – válaszolta Leslie kényszeredetten, és bosszankodott, amiért elpirult. De miért is néz rá ilyen szemekkel John? Hiszen már így is eléggé a sarokba szorítva érezhette magát. Egy haragos John Caldwellt lényegesen könnyebb volt elviselni, mint a magabiztos változatot. Ám hiába keresett más témát, hogy elterelje a férfi figyelmét.

– ízlik a hot dog? – kérdezte John kis idő múlva. – Különleges töltelékkel kértem.

– Fenséges.

Leslie csak most vette észre, hogy a hot dog felét már megette anélkül, hogy az ízét érezte volna. John egy nagy adag pommes frites és két üveg kakaót is az asztalra tett. Leslie ivott egy kortyot. A csokoládéital olyan sűrű és tejszínes volt, hogy alig tudta a szívószállal inni.

Buta liba – korholta közben saját magát. Mióta vagy ilyen mulya? Úgy ülsz itt, mintha háromig se tudnál számolni.

John is a gondolataiba merült, de aztán megint egy kérdéssel lepte meg Leslie-t: – Tulajdonképpen mióta foglalkozol fotózással?

– A főiskola óta. Eleinte csak szórakozásból. Volt néhány szabad órám a heti tervemben, így hát fotótanfolyamra jártam. Annyira érdekelt a dolog, hogy nemsokára már nem is foglalkoztam mással. Eldőlt hát, hogy mi lesz a hivatásom, így lettem fotós. Miért kérdezed?

– Puszta kíváncsiságból. Mindig érdekel, hogy valakinek miért pont az a hivatása, amit csinál.

– Először egy újságnak dolgoztam – folytatta Leslie –, és közben próbáltam kiépíteni a szabadúszás esélyeit. Eltartott egy ideig, mire annyit kerestem, hogy nem volt többé szükség a fix állásra. És te mivel foglalkoztál korábban? Mindig a farmot vezetted?

John megrázta a fejét.

– Ügyvéd akartam lenni, jogot tanultam. Az apámról röviden annyit, hogy miután a házassága nem alakult jól, egy nehéz válás után inni kezdett. A birtok hanyatlásnak indult, és úgy tűnt, hogy apám sokéves fáradozásai hiábavalóak voltak. Ezt nem hagyhattam annyiban. Rábeszéltem, hogy bízza rám a farm irányítását. Ez tíz évvel ezelőtt történt.

John elmosolyodott.

– Most harmincöt éves vagyok, ha érdekel.

– Egyáltalán nem.

Leslie-t tulajdonképpen érdekelte, de sohasem vallotta volna be.

Ezenkívül John az a típus, aki ötvenéves vagy még magasabb kort is úgy ér meg, hogy közben alig változik. Egy keményen megszenvedett baljós válás árnyékában határozta el, talán az apja sorsa miatt, hogy nem nősül.

– Sikerült aztán talpra állnia az apádnak?

– Lényegében nem. – John arca elsötétült. – Az ivást illetően már kialakult az önkontrollja, de lelkileg sohasem heveri ki. Imádta az anyámat, bár nyilván kevesebb időt szentelt neki, mint kellett volna.

Nem sejtette, hogy az mennyire elégedetlen a feleség és anya szerepében, amíg el nem hagyta egy olyan férfi kedvéért, aki esélyt adott neki az üzleti pályára is. Saját kis vállalatot kapott. Mindez önmagában is elég lesújtó volt az apám számára, de valami még ennél is rosszabbul érintette: az anyám-egy olyan férfiért hagyta el, akit gyűlölt, ez pedig Cliff Phillips volt.

– Cliff Phil… – A név Leslie torkát fojtogatta. John anyja tehát Mrs.

Phillips, a Fling-gyártó férfi felesége! Az a nő, aki olyan típust keres reklám céljára, mint a saját fia!

– Mi történt? – kérdezte John. – Talán ismered? Ő küldött a nyomomba?

– Micsoda őrültség! Senki se küldött! Nem fér a fejedbe? Véletlenül tudom Susantól, hogy különleges érdekek fűzik a Fling-reklám ügyéhez. – Az érdek milyenségéről Leslie hallgatott, és nem is bánta meg ezt az óvatosságot, mert John villámló szemekkel kérdezte: – Tényleg? Talán a fiatalabb férfiak kezdik érdekelni. Jó lesz, ha az öreg Cliff résen lesz.

Nem volt nehéz kitalálni, hogy John és az anyja között nem lehet túl jó a viszony. Mennyire gyűlölhette az anyját, ha feltételezte, hogy prostituáltat szerződtet, hogy fia politikai karrierjét tönkretegye. Mindemellett pedig az anya olyan férfimodellt szeretett volna, aki a fiára hasonlít. Nem az következik ebből, hogy titokban csodálta a fiát? Johnnak nyilvánvalóan fogalma se volt erről, Leslie Redig nem kérdezhette meg.

– Gyakran találkozol az anyáddal? – érdeklődött, de tüstént megérezte, hogy darázsfészekbe nyúlt.

– Soha! És nincs is szándékomban. Határtalanul boldog volt, hogy megszabadulhatott tőlem, amikor kiálltam az apám mellett. Eleinte még érdeklődött utánam, de már évek óta ezt se teszi. Nyilván világossá vált számára, hogy nem akarok tudni róla.

– Hogy mondhatsz ilyet? – kérdezte szemrehányóan Leslie. – Biztosan hiányzol neki. Neked kellene kezdeményezned.

– Köszönöm, nincs szükségem a tanácsodra – vetett a lányra egy hűvös pillantást John. – Különösen akkor nem, ha fogalmad sincs, miről beszélsz. Egy új, izgalmasabb életet választott, és elhagyta érte a férjét és a fiát. Magának kell vállalnia döntésének következményét.

– Tényleg el tudod képzelni, hogy egy anya megszűnik szeretni a fiát? – kérdezte Leslie. – Vagy azok közé a férfiak közé tartozol, akik azt hiszik, hogy a karrierre vágyó nőknek nincsenek érzéseik? Akik azt hiszik, hogy egy dolgozó nőnek nem lehetnek normális érzelmei?

– Mindenesetre nem láttam még olyat, hogy egy ilyen kapcsolat működött volna. És mi az, hogy normális érzelem? A legtöbb nő olyan, mint az anyám. Mindent megtesznek, hogy elérjenek valamit, és a végén kiderítik, hogy valami egészen mást akartak. Semmi és senki nem akadályozhatja meg őket abban, hogy vágyaikat valóra váltsák.

– Ez ostobaság! – kiáltott Leslie türelmetlenül. – A nők ma is ugyanúgy szeretik a férjüket és a gyereküket, mint régen, csak rájöttek végre, hogy nem kell egész nap otthon maradniuk ahhoz, hogy jó feleség és anya váljon belőlük. Ezt egyébként sok férfi belátja, és örül, ha a feleség is hoz haza pénzt. De most értem, hogy miért jársz szemellenzővel, és miért határoztad el, hogy nem nősülsz meg. Kár, hogy ilyen hamis következtetéseket vonsz le valamiből, amit valószínűleg sohasem értettél.

John az asztalra dobta a szalvétáját és dühösen nézett Leslie-re.

– Tudod, miről beszélsz egyáltalán? Hiszen állítólag nem is ismered az anyámat.

– Nem ismerem, de úgy tűnik, hogy te sem. Vagy megpróbáltad valamikor is az ő szemszögéből nézni a dolgokat? Fogadok, hogy a döntése mögött több van, mint csupán a mellőzöttség, vagy a változatosság utáni vágy.

– Hagyjuk ezt a témát. – John fölállt és elpakolta a vacsora maradványait. – Pontosan úgy beszélsz, mint ahogy ez elvárható olyasvalakitől, aki a mesebeli herceget várja és hisz az örök boldogságban. Ezek mesék, Miss Lyon, hidd el nekem! Szerencsére nem leszek tanúja, amikor majd egy szép napon ez az álomvár összedől.

– Szegény John – gúnyolódott Leslie. – Annyira félsz, hogy hibát követhetsz el, hogy inkább az egész életeden keresztül felületes kapcsolatokat tartasz fenn felületes nőkkel. Jó szórakozást kívánok ehhez!

Egy napon öreg leszel és magányos, és azt fogod magadtól kérdezni, hogy miért nem kockáztattál többet.

John megfordult.

– Aligha. Bevallom, sok nőt ismertem, de ezek a kapcsolatok egyáltalán nem voltak felületesek. Egy olyan romantikus lélek, mint te, némelyiket még szerelmi viszonynak is nevezné. De ezért mindjárt meg kell nősülni? Nem. És manapság akkor sem, ha szexről van szó. Miért kell a bilincs, ha úgyis lerázzuk a szerelem elmúltával? Ez őrültség.

Leslie elgondolkodva nézte Johnt. Érzékeny pontot érintett, azt már látta. Kímélje vagy mondja el inkább a véleményét? Legalább addig se játssza a csábítót, amíg vitáznak.

– Sajnálom – mondta –, de nekem ez nem őrültség. Hiszek a szerelemben és az életfogytiglan tartó boldog házasságban. Sajnos, nem vagyok olyan modern, mint az eddigi nőid.

John előrehajolt, hogy Leslie szemébe nézzen.

– Ezt ugye, nem mondod komolyan?

– Miért nem?

John nevetett.

– Szóval higgyem el, hogy egy olyan nő, mint te, a foglalkozásoddal, a szenvedélyes természeteddel és a világ körüli útjaiddal együtt ennyire prűd?

– Hagyd abba! – szakította félbe a lány. – Úgy beszélsz, mint a legtöbb férfi. Hol van az megírva, hogy egy félénk virágszálnak kell lennünk, ha nem megyünk bele minden kalandba? Egy utazó fotós sem talál mindenütt szexuális élményeket. De talán tényleg kivétel vagyok.

Végül is mindegy, mit gondolsz rólam. A nőkkel kapcsolatos előítéleteidben amúgy is megingathatatlan vagy.

Elfordult Johntól, de az gyengéden visszafordította.

– Bocsáss meg, Leslie, nem akartalak bántani, és kinevetni se.

Hosszan nézte a lányt, és tekintetéből fokozatosan eltűnt a bizalmatlanság.

– Nem tudom, hogy mit tartsak rólad, Leslie Lyon. Mégis hiszek neked. – Hirtelen felnevetett. – Erkölcsi elveid vannak, és ilyen nővel diákkorom óta nem találkoztam.

– őszinte részvétem. – Leslie el se merte képzelni, hogy meddig tudna ellenállni John csábításának, ha komolyra fordulna a dolog. – Mi ez? – kiáltott ijedten, amikor akkorákat koppant valami a tetőn, mintha dobálnák.

– Jégeső – magyarázta John. – Nem akartalak nyugtalanítani, de a vihar még egyáltalán nem vonult el. Az lesz a legjobb, ha aludni megyünk és a takarót a fejünkre húzzuk. Akkor semmit se hallunk, és idebenn nem eshet bajunk.

Kedvesen a lányra mosolygott.

– Vagy tegyem föl Beethoven kilencedik szimfóniáját, és állítsam maximális hangerőre? Azt egy jégeső se harsogja túl.

Leslie nyugtalan lett. John úgy beszélt a lefekvésről, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lett volna. A férfinek lehet, hogy az is volt, neki nem. Félt, hogy valami rosszat tehet vele, de a hálózsákban nem volt mozgástér, bár kétszemélyesnek gyártották.

– Én csak takarózni fogok a hálózsákkal – mondta –, mert belebújva tériszonyom van.

John vetkőzni kezdett.

– De csak akkor, ha valakivel meg kell osztanod, ugye? A következő a javaslatom: én belül alszom, te pedig kívül, a nyílásnál. Rendben?

Akkor egy ugrással kint lehetsz, ha túl közel jönnék, ami egyébként nem fog megtörténni. Ezt megígérem neked, még akkor is, ha nehezemre esik.

– És ha alvás közben megpróbálom megszerezni a kameráimat?

– Ezt nem fogod megtenni.

Leslie gondolkodott.

– Hát jó.– Nem értette, hogy John miért ilyen előzékeny vele. Talán elhiszi végre, hogy ártatlan? Vagy csak nem hitte, hogy boldogulna a lakattal?

John elégedetten bólintott.

– Több ellenállást vártam, de nyilván beláttad időközben, hogy nem vagyok szörnyeteg. – Kikapcsolta az övet a nadrágján. – Ideje, hogy elforduljon, Miss Lyon.

Néhány perccel később sötét volt a hálófülkében. Csak ha villámlott, töltötte be nappali fény, bár John az ablakot is elfüggönyözte. Leslie amennyire csak lehetett, az ágy szélére húzódott. Megpróbált lazítani és aludni. John kifejezetten tapintatos volt. Semmiféle kínos célzást vagy közeledési kísérletet nem tett. Szorosan a falhoz húzódott és hátat fordított Leslie-nek. Lehet, hogy már aludt is. Leslie behunyta a szemét, hogy ne lássa a villámlást, de csak nem tudott elaludni. John közelsége nyugtalanító volt. Érezte a férfi testének melegét, és ha meg is próbált másra gondolni, az a tudat, hogy mellette fekszik, állandóan jelen volt.

Lassan győzött a fáradtság. A tudat az álommal egybemosódott és egyre halványabb lett. Aztán – mintha egy robbanó rakéta közepébe zuhant volna – éles fény villant. Leslie fölugrott és hangosan sikított.

John a karjaiba vette.

– Leslie, mi a baj?

– Eltűnt! Eltűnt! – zokogta a lány, és Johnba kapaszkodott. – Jaj, istenem, eltűnt!

– Ki tűnt el? – John magához szorította a lányt és vigasztalóan simogatta. – Mi a baj, Leslie, rosszat álmodtál?

A lány egész testében remegett.

– Jaj, John. Csak képzelődtem. Itt vagyok. Hála istennek!

– Mi volt az?

John a villanykapcsolót kereste.

– Talán a sötétség miatt volt. Várj, mindjárt jobb lesz. – Kigyulladt a villany, és John megint a karjába vette a lányt, aki megkönnyebbülten hajtotta a fejét a vállára.

– Akarsz róla beszélni?

A lány bólintott.

– Álom volt csak, vagy egy valóságos élmény emléke?

– Tényleg megtörtént – válaszolta rekedten Leslie. – Bejrútban voltam, képeket készítettem egy riporthoz, amely a háborús frontok közé szorult gyerekek hétköznapjairól szólt. Egy kisfiút figyeltem, aki egy ház romjai előtt játszott az autójával. Épp beállítottam rá a kamerát, amikor egy gránát robbant.

Leslie szünet nélkül zokogott.

– Nem szabad már erre gondolnod – csillapította a karjaiban ringatva John.

– Nem tudok nem gondolni rá.

– Meg kell próbálnod. – Szájával a lány arcát cirógatta. – Tudom, miről beszélek, nekem is volt egy hasonló élményem Vietnamban Ilyen rémképek megragadnak az emlékezetben, de ki kell törölni őket és másra kell gondolni, különben sohase szabadul meg tőlük az ember.

Ez a dolog eleinte lehetetlennek tűnik, de meg lehet tanulni.

Mosolygott és fölitatta Leslie arcán a könnyeket.

– Biztosan a közelben csapott be a villám. Én is arra ébredtem föl.

Akarsz még egy kicsit beszélgetni velem?

– Miről?

Az iszonyat képei eltűntek és kellemes melegség öntötte el Leslie testét. John szeretettel és vigasztalóan nézett rá, a karjaiban biztonságban érezte magát.

– Tehát – ráncolta a homlokát John –, van itt például egy elbűvölő ifjú hölgy, aki egy délután megjelent nálam, mint egy szellem, és akiről szeretnék többet tudni. Mesélj a családodról! Hol nőttél fel?

Leslie nem tudta, hogy ez valóban érdekli-e a férfit, de jólesett neki, hogy megpróbálja elterelni a figyelmét.

– Úgyszólván a Metropolitan Opera kulisszái mögött születtem – kezdte. – Az apám hegedűs volt, és akkoriban a Metropolitan zenekarában játszott. Gyakran kellett költözködnünk, attól függően, hogy az apám éppen hová szerződött. Csak miután koncertmester lett egy nagyzenekarnál, vált nyugodtabbá a mi életünk is. – Mesélt a nővéréről és az öccséről, arról a káoszról, amikor az anyja otthon zongoraórákat adott. Majd John gyerekkora után érdeklődött.

Minél tovább hallgatta a férfit, annál jobban zavarta, hogy az semmi pozitív dolgot nem mesél az anyjáról, bár nyilvánvalóan boldog gyerekkora volt. Csak akkor említette az anyját, ha az kikerülhetetlen volt, és akkor is gyakran becsmérlő hanglejtéssel. Leslie eléggé óvatos volt, hogy ne firtassa megint ezt a témát, de titokban elhatározta, hogy egyszer majd kibékíti őket.

Elnehezedtek a szempillái.

– Ne erőltesd az ébrenlétet – mondta John lágyan –, hunyd le a szemed!

Gyengéden megsimogatta az arcát, mire a lány tüstént elaludt. Nem vette észre, hogy a férfi még sokáig feküdt mellette ébren. Johnt kínzó nyugtalanság fogta el. Leslie nem az első nő volt, aki az ágyában feküdt, de soha, senki miatt nem vesztette még el ennyire a fejét.

6. FEJEZET

– Bocsáss meg, kérlek! – Leslie kinyitotta a szemét. Ijedten verni kezdett a szíve, amikor megpillantotta Johnt közvetlenül maga fölött.

Arcán és állán sötét árnyékok, a szeme fáradt és karikás.

– Sajnos, csak ezen az úton jutok ki az ágyból.

John gyorsan elfordult és kimászott.

– Fordulj meg és aludj tovább. Én nem tudok aludni, ezért arra gondoltam, hogy továbbmegyünk. A vihar kitombolta magát.

Leslie-nek lelkiismeret-furdalása volt. Fölébresztette a férfit, aztán órákig ébren tartotta a meséjével, ezért is látszik rajta annyira a kimerültség.

– Sajnálom, hogy ennyire kifárasztottalak. Nagyon megértő voltál.

– Jól van. – válaszolt John kurtán. – Mindenkit vigasztaltam volna, aki ilyesmit átélt.

Mit akart ezzel mondani? Félt talán, hogy Leslie a puszta szimpátiánál többet vár tőle? Nevetséges volt ez a feltevés!

– Ez természetes – mondta a lány kényszeredetten. – Nem is vártam mást tőled.

Miközben John borotválkozott és fölöltözött, Leslie azon töprengett, hogy mi legyen ezután. Talán azért indul ilyen korán a férfi, hogy ezt a rettenetes Callahant lerázza – gondolta. Lehet, hogy abban az esetben őt is kiteszi St. Louisban? Amikor feltételezte, hogy John már felöltözött, megfordult.

– Kiteszel St. Louisban?

A férfi az egyik szekrényajtó belsejére erősített tükör előtt állt.

– Ez egyedül Callahantől függ, Miss Lyon. Ha addig nem bukkan föl, talán. Ha mégis előtűnne, akkor semmi esetre sem.

– Ha most elindulunk, eltart egy ideig, amíg rájön, hogy nem vagyunk sehol – mondta a lány, majd hátrahajtotta a hálózsákot és fölült.

– Reggeli nélkül? – kérdezte John mogorván. – Gondold végig. Már öt mérföld után elaludnék, és az árokba hajtanék.

– De Callahan megláthat vagy meghallhat, ha az étterembe mégy.

Nem lenne jobb, ha…

– Nem! – vágott a szavába a férfi, élesebben, mint kellett volna.

Nyilvánvalóan rosszkedvű volt. Borotválkozás után méginkább látszott rajta, hogy mennyire sápadt és kialvatlan.

– Te pedig ne ülj itt, mint egy ijedt rózsaszínű nyúl. – A hangja kicsit barátságosabb lett. – Már így is elég bajom van.

Leslie meglepetten nézett rá, de a férfi már megfordult és a bőrkabátjába bújt, majd egyetlen szó nélkül eltűnt a függöny mögött. Aztán megint visszajött.

– Legyél csöndben, és tartsd zárva az ajtót. Callahan is ébren van.

– Jaj, hagyj végre békén! – Leslie-nek elege volt az örökös figyelmeztetésekből. Mit vár tőle John? Talán azt hitte, hogy egyik rosszból a másikba menekül? Dühösen visszadobta magát a párnákra. Szóval ijedt rózsaszín nyúlnak nevezte! Üvölteni tudott volna, mérgében legszívesebben összetörte volna a berendezést. Hamis következtetéseket vont le John kedvességéből? Talán azt remélte, hogy a férfi többet is érezhet iránta, mint egyszer vágyat, máskor megvetést?

Végül is mindegy. Teljesen mindegy! Foglalkozzon csak továbbra is azokkal a nőkkel, akik hozzá illenek, akik beérik egy szédítő mosollyal vagy egy merész kacsintással, és reggel némán eltűnnek. Higgye csak továbbra is, hogy az anyja gyűlöli, bár nyilvánvalóan imádja a fiát. Mit tudna ő, Leslie Lyon, változtatni ezen? Semmit!

Leslie fölugrott. A helyzet egyre jobban kikészítette az idegeit. Szenvedett attól, hogy nem tud magán segíteni. Nem csoda, ha a rabságban tartott állatok vég nélkül ide-oda járnak a rács mögött, ahogy gyakran látta. Beleőrül, ha nem történik hamarosan valami. De mit tud tenni, amíg rejtelmes okokból két olyan férfi tartja fogságban, akikhez semmi köze? Hirtelen támadt egy ötlete. Miért kellene elhinnie, hogy Callahan gonosztevő? Csupán John állította ezt. Leslie maga egyetlen egyszer se látta a férfit. Azt a néhány szót, amit a fülkében megbújva hallott tőle, többféleképpen is magyarázhatná. Talán csak segíteni akart neki. Talán John a gonosztevő!

Leslie előhúzta a holmiját az ágy alól. Legfőbb ideje, hogy kijusson innen és a saját szemével győződjön meg az igazságról. Elmegy tehát az étterembe, megvárja Callahant és beszél vele. A pokolba John Caldwellel és az örökös bizalmatlanságával! Egyszer s mindenkorra elege van belőle. Másodpercek alatt felöltözött. Ostoba helyzet, hogy a kameráihoz nem juthat hozzá, de ez most megoldhatatlan. Szétnyitotta a függönyt és éppen el akarta hagyni rejtekhelyét, amikor kívülről lépéseket hallott. Valaki fölállt a lépcsőre, erősen rázni kezdte az ajtót, majd az ablakon kopogtatott.

– Hé, galambocskám, miért nem jössz ki? Tudom, hogy bent vagy.

Nincs még eleged ebből a Caldwellből? Gyere át hozzám, megmutatom, ki az igazi férfi.

Callahan! Leslie nesztelenül a padlóra csúszott. Nagy ég, egy hajszálon múlt, hogy nem rohant a vesztébe. Hogy juthatott egyáltalán az előbbi következtetésre? John nem hazudott. Bármi mást elmondhatna róla, de nem hazudik. Mi lett volna, ha egyenesen ennek a Callahannak a karjaiba rohan? Már a gondolattól is egészen rosszul lett.

– Caldwellel úgysem tart már sokáig a dolog – folytatta Callahan.

Gazdag pasas, nem igazi teherautó-sofőr. Amint Kaliforniába ér, kihajít téged. Én viszont hazavinnélek. Tudnék ám mit kezdeni egy ilyen csinos kislánnyal.

El tudom képzelni, mire kellenék, gondolta Leslie megborzongva.

Mozdulatlanul kuporgott a padlón és felváltva imádkozott hol azért, hogy John visszajöjjön, hol meg azért, hogy Callahan mielőbb eltűnjön.

Lehet, hogy verekedni fognak? Callahan biztosan brutális verekedő, talán még fegyvere is van. Nagy megkönnyebbülésére végre meghallotta, hogy a férfi leugrott a lépcsőről és elment. Bizonyára nem akart találkozni Johnnal.

Leslie fölállt, s megint átöltözött. Most a fekete szabadidőruhába bújt.

Na, látjátok mekkorát tévedhet az ember? – mondta a fehér kacsáknak.

– Fogalmatok sincs róla. Vizet engedett a mosdókagylóba, mosószert szórt bele és kimosta a fehérneműjét. A rabságnak még nincs vége.

Inkább Johnnal megy a világ végére, csak ne kelljen elhagyni a rejtekhelyét, amíg Callahan a közelben van.

John épp akkor ért. vissza, amikor a fehérneműt egy törülközőben kicsavarta. Fánkot és a termoszban kávét hozott.

– Na, mi volt? – kérdezte merev arckifejezéssel. – Kihasználtad az időt és csevegtél egy kicsit Callahannel?

Leslie szótlanul rámeredt. Aztán vad indulat öntötte el. A férfi túlságosan messzire ment. Ez több volt, mint amit el tudott viselni.

– Te idióta! – visította és az összetekert törülközőt ütésre lendítette.

– Te vak idióta! Hogy tudod akár csak egy másodpercig is feltételezni, hogy valami közöm van ehhez a hányadokhoz? Tényleg a legbutább, legönfejűbb férfi vagy, akivel valaha is találkoztam. Miért nem zavartad el, ha láttad? Undorító dolgokat mondott és sértegetett. Én nem mondtam semmit, egyáltalán semmit! – Vaktában John felé ütött, de az elkapta a karját, és megpróbálta kivédeni a rúgásait. – Ne érj hozzám!

Nem tudom elviselni, amíg ilyeneket gondolsz rólam. Engedj el!

Az utolsó szavak zokogásba fulladtak. Hiába ellenkezett, nem tudta megakadályozni, hogy John lefogja és magához szorítsa. A férfi először mereven és érzéketlenül tartotta, de hirtelen remegni kezdett, mintha a hideg rázná. A szorítása ellágyult, megadó, meleg öleléssé vált.

– Tévedsz – szólt halkan, és arcát a lány hajába fúrta. – Már régóta semmi rosszat nem gondolok rólad. Sajnálom, hogy Callahan megijesztett.

– Akkor miért tettél úgy? – kérdezte a lány könnyek között. Nem fogta föl, mi ment végbe a férfiban. Hol maradt az ellenségeskedése? Miért néz rá ily gyöngéden és együttérzőn? – Mondd meg, kérlek!

John megsimogatta az arcát.

– Szükségem volt valamilyen ürügyre, hogy itt tartsalak. Máskülönben talán tőlem féltél volna, nem? – mosolygott. – Nem, nem féltél tőlem. Bevallom azt is, hogy nem tudom, miért követ minket Callahan.

De elhatároztam, hogy kiderítem, és amíg meg nem tudom, velem maradsz.

Leslie fellélegzett. Végtelenül megkönnyebbült John vallomásától, hogy már nem hisz az ő aljas küldetésében. Megint vigasztalónak érezte a férfi közelségét. Fejét a mellére hajtotta és halkan megszólalt: – Egyáltalán nem akarok elmenni, amíg ki nem derül az igazság. Mi lenne, ha a rendőrségre mennénk, és elmesélnénk Callahan viselt dolgait?

John megrázta a fejét.

– Eddig semmi büntetendőt nem tett – sajnos. A távoli célok felé tartó teherautók vezetői gyakran szívesen mennek együtt, útközben telefonon keresztül beszélgetnek, együtt állnak meg az éttermeknél enni.

Mivel Callahannak és nekem nagyjából azonos az úticélunk, könnyen kimagyarázhatja magát azzal, hogy csak társaságot keresett. Ez nem bűn.

– Micsoda kátyúba jutott történet! – hajtotta le Leslie bánatosan a fejét. – És mindez az én hibám. Ha New Yorkban maradtam volna, nem támadtak volna ilyen bonyodalmak. Miért nem tanulom meg végre…

– Elnémult, mert John a szájára tette az ujját és mélyen a szemébe nézett.

– Te kis zöldszemű kobold, tényleg sajnálod, hogy elbújtál a kocsimban, vagy csak azt kívánod, bárcsak másképp történt volna minden?

– Hát én… – Leslie félre akart nézni, de John követte a tekintetét. Úgy tűnt, a lány gondolataiban olvas. – Azt hittem, azt kívánod, hogy bárcsak sohase láttál volna. Legalábbis az együtt töltött idő fele részében úgy tettél, mintha gyűlölnél.

– Ez válasz volt a kérdésemre, vagy csak én vagyok olyan buta, hogy nem értem meg belőle? De ne aggódj, azt hiszem, tudom a helyes választ. És ha megnyugtat, egyetlen pillanatig sem bánom, hogy belógtál potyautasnak. Az egyetlen probléma változatlanul Callahan, de majd ezt is megoldjuk. Bámulatos nő vagy, Leslie Lyon. Zavarba ejtő, de bámulatos.

Előrehajolt és megcsókolta. Leslie vonakodott, de aztán John nyaka köré fonta a karjait és magához húzta. Ajkai kinyíltak, egyre növekvő vággyal viszonozta a férfi csókját. Úgy tűnt neki, mintha egy szenvedélyes játékot játszanának. Szívét majd szétvetette a dobogás, nem tudta, sírjon vagy nevessen. Ha John össze van zavarodva, minek lehet nevezni az én állapotomat? John ki akart szabadulni az ölelésből, de a lány szorosan tartotta, s csillogó szemekkel nézett rá. Egy ideig így maradtak, majd John megszólalt: – Most valószínűleg az lesz a legjobb, ha a kormányhoz ülök.

– Igen – mondta Leslie bizonytalan hangon.

John még mindig nézte.

– Kávét és fánkot hoztam reggelire.

Leslie bólintott, ő se tudta levenni a szemét Johnról. Megbabonázva álltak mind a ketten.

– Ne kényeztess ennyire –, mondta a férfi kényszeredetten –, különben később majd emlékeztetlek rá.

Átbújt a függönyön és összehúzta maga után.

Leslie még mindig kába volt, de ebbe a kábultságba valami más is keveredett, valami teljesen új. Soha azelőtt nem érzett ilyen könnyedséget, mintha repülni tudna, mint egy parányi pitypangmag, melyet bolyhos vitorlája emel a levegőbe. Mi lehetett az oka? Talán John csókja, vagy talán az a tény, hogy nem hisz már a lány aljas szándékaiban? Vagy talán az a meglepődés, hogy nem őt okolja a zavaros helyzetért, amelybe mindketten kerültek? John előtt egyetlen férfi sem ismerte föl ennyire gyorsan és tökéletesen jellemének különböző oldalait, és senki se reagált rá ennyire megfontoltan, mint ő, gyöngédséggel, eltökéltséggel és humorral. Olyan férfi volt, akibe könnyen lesz az ember szerelmes.

– Nem – suttogta Leslie és a szájára szorította a kezét. Talán mégiscsak ez lett volna az ok? Beleszeretett John Caldwellbe? A szekrényajtóra erősített kis tükör elé lépett, amit John borotválkozáshoz használt, és úgy vizsgálta az arcát, mintha ki tudná olvasni belőle a választ. Az arca enyhén piros, a szeme csillog, de ebben még nincsen semmi különleges. Így néz ki akkor is, ha hűvös, szeles napokon séta után hazaérkezik. Nem, gondolta aztán, ez lehetetlen. Ilyen hirtelen, és ráadásul a történtek után? Ezenkívül Johnnak nem volt ugyanaz a véleménye a szerelemről, mint neki, nem hitt a házasságban és a házastársi hűségben. Az ő korában és az ő múltjával reménytelen kísérlet lenne változtatni a nézeteken. Sohase hidd, hogy meg tudsz változtatni egy férfit – hangzott anyjának egyik alapelve. Ha nem szereted olyannak, amilyen, el kell tőle válnod. Ez hajszálpontosan illett Leslie pillanatnyi helyzetére. Nem, John Caldwell nem volt számára az igazi férfi.

– Feltűnően csöndben vagy ott hátul – szakította félbe a gondolatait John, és Leslie csodálkozott, hogy mennyire meghitté vált időközben a férfi sötét, kissé rekedt hangja. – Ugye, nincs semmi bajod?

– Kitűnően érzem magam. – Becsukta a szekrényajtót és arra gondolt, hogy jobban már nem is érezhetné magát.

– Megkóstoltad már a fánkot? Zseléset hoztam, remélem, ízlik.

– Nagyon szeretem. Épp venni akartam egyet.

John gondoskodása zavarba ejtette Leslie-t. Talán elhatározta, hogy ezután kizárólag barátságos hangnemben szól hozzá? Már csak ez hiányzott. Csak a gyanakvása és az ellenségessége óvta meg Leslie-t eddig attól, hogy hanyatt-homlok beleszeressen. Sóhajtva kivett egy fánkot a zacskóból, kávét töltött és az ágyra ült reggelizni. Közben tovább töprengett a megváltozott helyzeten. Mindenekelőtt egyedül kellett lennie ahhoz, hogy tisztába jöjjön az érzelmeivel. John foglyaként túlságosan is a hatása alatt állt. Talán nem is szerelem ez, csak megint az a vágy, hogy belevesse magát egy új kalandba. Ki kell jutnia ebből a ketrecből. Miért nem hagyja őket Callahan végre békén? Akkor kiszállhatna St. Louisban.

– Követ még minket Callahan? – érdeklődött.

– Attól tartok, igen, bár ebben a pillanatban semmit se látok. Aggódsz a St. Louis-i megbízatásod miatt? Nem szükséges. Ha vasárnap délutánig nem sikerül lerázni Callahant, akkor egy pihenőhelyen hagyom a teherautót és St. Louisba repülök veled. Ha még akkor is követne minket, jelenthetjük a rendőrségen.

Leslie megijedt. John ugyanolyan aljas szándékokkal gyanúsította Callahant, mint a lány maga. Máskülönben miért ajánlaná fel, hogy elkíséri St. Louisba? Ez nagy áldozat volt az ő részéről. Persze vonzónak találta, sőt elbűvölőnek, ahogy mondta, de elég ok ez arra, hogy megváltoztassa a terveit? Kaliforniába kellene vinnie a rakományt és a farmjával kellene foglalkoznia.

– Miattam nem kell megszakítanod az utadat – mondta. – A repülőben biztonságban leszek.

– Nem kérdeztem a véleményedet. Nem kockáztatunk.

– Ahogy a főnök parancsolja!

John nevetett.

– Csak meg akarom akadályozni, hogy olyasmin vitatkozzunk, amin nem érdemes.

– És miért nem, ha szabad érdeklődnöm?

– Mert nem akarok később miattad szemrehányásokat tenni magamnak. A lehető legkisebb rossz az, ha elkísérlek St. Louisba.

– Jaj!

Leslie az ajkába harapott. Egy pillanatig aggódott, hogy Johnnak valamiféle hátsó szándékai lehetnek, de az utolsó szavai megint az ellenkezőjéről győzték meg. John gondoskodott róla. Ezt nem valami barátságosan juttatta kifejezésre, de mégsem volt mindegy neki, mi lesz Leslie-vel. Vigyázat, Leslie, figyelmeztette saját magát. Csak azt teszi, amit bármilyen más nővel is tenne. Ezenkívül vasárnapig még sok minden megváltozhat.

– Szombat van? – kérdezte. – Idebenn elveszíti az ember az időérzékét.

– Igen – válaszolta John –, szombat van. És ha érdekel, St. Louistól délnek tartunk, Memphistől nyugatra haladunk el, átvágunk Arkansason és holnap érünk Texasba. Ha szükség lesz rá, Daliásból repülhetünk. Rendben?

– Ez a kérdés egy kissé fölösleges, nem gondolod? – Leslie fölállt és elrakta a reggeli maradékát. Olvasni próbált, de nem tudott koncentrálni. Valami nyugtalanította, de nem tudta pontosan, mi az. Sok minden lehetett. Itt volt ez a Callahan. Itt volt John iránti vonzalma. És itt voltak – ha egyáltalán voltak ilyenek – a férfi érzelmei őiránta.

Leslie éles hangra lett figyelmes. Először csak homályosan jutott el a tudatáig, de minél hangosabb lett, annál jobban nyugtalanította. Ez volt az, amitől egész idő alatt tartott: fölfedezték a mosdóban hagyott üzenetét. A hang egy rendőrautó szirénája volt. John elvesztette a játszmát! Mit tegyek most? – töprengett kétségbeesetten Leslie. Nem akarta, hogy Johnt bezárják. De állíthatta-e azt, hogy csak félreértés az egész? Hinnének neki a rendőrök, vagy azt gondolnák, hogy kényszerből, John által megfélemlítve vallja ezt? Talán bilincset tesznek John kezére, és a következő rendőrőrsre viszik kihallgatásra? Leslie elképzelte a férfi jeges hallgatását és a dühét is, bár amikor az üzenetet hátrahagyta, volt rá oka épp elég. Ha mindennek vége lesz, John örülni fog, hogy végleg megszabadul tőle.

A sziréna már egész közelről hallatszott és Leslie egyre nyugtalanabb lett. Amikor már nem tudta elviselni a bizonytalanságot, fölállt és kinézett az ablakon. Kék fény villogását látta, szirénázva haladt el mellettük egy rendőrautó, amelyet egy hosszú fekete Limousine követett.

– Ez volt a jó öreg Adler-1 – jelentette John a hangszórón keresztül. – Lionel még mindig úgy próbál repülni, hogy közben nem emelkedik fel a földről. Valószínűleg megint későn indult.

Leslie remegő térdekkel rogyott vissza az ágyra.

– Lionel Barstow volt?

– Csakis ő – nevetett John halkan. – Csekély kétszáz mérföld óránként, amit a háta mögött hagy, egy rendőrségi eszkort vezetésével.

Leslie a meglepetéstől szóhoz sem jutott. Talán őutána kutat Lionel Barstow? Feltétlenül telefonközeibe kell jutnia, hogy értesítse a rendőrséget, mielőtt túl késő lesz. Meg kell mondania, hogy az üzenetet olyan körülmények között írta, amelyek már nem állnak fenn. Ezt egészen egyszerűen meg kell tennie, ennyivel tartozik Johnnak. De néma imái nem találtak meghallgatásra. Áthaladtak St. Louison és délnek fordultak, Memphis irányába. Ebédidő volt, és Leslie-nek még mindig nem nyílt alkalma telefonálni. John csak rövid időre szállt ki tankolni. Talán szorosan maga mellett elvitte volna Leslie-t is, de a lány Callahantól való félelmében nem merte megkérni. Még mindig a nyomukban volt, és most is egészen a közelükben parkolt. Leslie annyira csalódott volt, hogy mogorván hallgatott, amikor John hátrajött ebédelni.

– Bánt valami? – kérdezte a férfi. – Úgy értem, eltekintve attól, hogy már olyan régóta vagy ide bezárva?

– Nem – szedte össze magát Leslie, és megpróbált barátságos arcot vágni. Ez nem volt egyszerű, mert minden percben a rendőrautó visszatérésére számított. Ezenkívül nehezére esett Johnnal ilyen szűk helyen együtt lenni. Egyre inkább vonzódott hozzá, a kedvessége éppúgy elbűvölte, mint amennyire izgatta érzékeinek kisugárzása. Mit kellett volna tennie, mit tehetett volna ez ellen egyáltalán? Meddig lesz még a foglya? Viszontlátja majd a férfit, miután megszabadultak Callahantól?

– Azon töröd a fejed, hogyan teremtsd elő a pénzt az autójavításra?

– kérdezte tovább John. – Tudok neked kölcsönözni. Az ajánlatod, a Fling-reklámra rendkívül hízelgő, de mivel sajnos nem vállalhatom a szerepet…

Leslie a fejét rázta.

– Sohasem fogadnám el, John, és különben sincsenek pénzügyi gondjaim. Szükség esetén bankkölcsönt is kaphatok, de néhány jó fotómegbízás is megteszi. – mosolygott, mert nem akarta azt a látszatot kelteni, hogy szegényes körülmények között él. – Időközben megengedhetem magamnak, hogy magasabb honoráriumot kérjek.

John oldalról végigmérte.

– Milyen magasat?

– Feladata válogatja. Hogy mennyire bonyolult vagy mennyi időt igényel. Miért?

– Mert talán volna egy megbízatásom, ami érdekelne téged. Fotóanyagra van szükségem az őszi választáshoz. Tudnál ebben segíteni?

– Persze, hogy tudok!

Leslie azt hitte, hogy álmodik. John tehát mégse akar tőle mindenáron megszabadulni.

– Nagyon nagy örömömre szolgálna, fizetség nélkül is. Tekintsd segítségnek a megválasztásodhoz. Mivel én is azt szeretném, hogy te nyerd meg.

– Így szóba se jöhet! – rázta a fejét John eltökélten. – Ragaszkodom hozzá, hogy megfelelő honoráriumot kapj. Ha adakozni akarsz – persze csak minimálisát –, akkor csak a szokásos úton.

Nevetett, amikor Leslie csalódott arckifejezését meglátta.

– Mi olyan komikus? – kérdezte az ingerülten.

– Csak arra gondoltam, milyen messzire jutottunk az első félreértéseink óta. Ha most még arról is meggyőzhetnélek, hogy férfi és nő nem csak egyféleképpen értheti meg egymást, meg is érte volna a fáradságot.

Leslie nagy szemekkel meredt ráf Mit jelentettek ezek a szavak?

John viszonyt kezdeményezne? Ezt nem várta tőle! Az utolsó éjszakán olyan megértő volt. Mintha fölfogná és megértené az ő álláspontját.

Tévedett volna?

– Ne nézz rám ilyen csodálkozva! – folytatta John. – Miért esett annyira nehezemre, hogy kapcsolatba hozzalak ezzel az előre lejátszott játszmával, és hogy gátlástalan bűnözőt lássak benned? Mit gondolsz? Van fogalmad róla, mennyire megkönnyebbültem, amikor végre hihettem a magyarázataidnak? Majdnem ott tartottam, hogy minden mindegy, mert már saját magamnak se hittem. Túl nagy volt a különbség a között, amit hittem, és amit hinni akartam.

Leslie hallgatott, égő arccal és csodálkozó szemekkel nézett a férfire. John hozzáhajolt. – Az ördögbe is, Leslie, tényleg nem veszed észre, ha egy férfi vonzónak talál? Azt hiszed, minden nőt így csókolok? Ekkora vágyat hatalmas gyakorlattal sem lehet eljátszani.

– Nem tudom, mit gondoljak – mondta Leslie bizonytalanul. – Még sohase…

Elnémult, amikor John közelebb jött.

– Úgy érted, hogy még sohase voltál ilyen helyzetben? Ezt időközben én is megértettem. Semmiképp sem akarok nyomást gyakorolni rád, vagy akár kihasználni a kényszerhelyzetet, amiben vagy. De meg kell tudnod, hogy igen sok örömtől fosztod meg magad, ha ragaszkodsz ódivatú elveidhez.

– Miféle örömöktől?

Leslie alig kapott levegőt. Elbűvölve nézett John sötét szemeibe.

– Például ilyenektől.

A karjába vette a lányt és megcsókolta, először lágyan, majd egyre viharosabban, minél inkább viszonozta a csókot Leslie is.

– Értesz most már? – kérdezte. – Ez volt az első lecke. Sajnos pillanatnyilag nincs időm folytatni az oktatást, bármilyen szívesen is tenném. A kormányhoz kell ülnöm, ha be akarjuk tartani a menetrendet.

Még hogy ez nem a kényszerhelyzet kihasználása? – gondolta Leslie elfogódottan.

– Nincs szükségem oktatásra – mondta elutasítóan.

– Ó, dehogynem – állt föl John. – Csak azért ragaszkodsz a poros elveidhez, mert még senki se lendített ki az egyensúlyodból, és senki sem indított más gondolatokra. Ezt a mulasztást most pótolom.

Leslie tiltakozni akart, de a férfi csak nevetett.

– Nem várom, hogy azonnal egyetérts a tervemmel.

– Csak azt ne képzeld ám, hogy te vagy az első férfi, aki arról akar meggyőzni, hogy maradi vagyok. Mások is megpróbáltak már megtéríteni.

– Nyilván nem volt köztük az igazi – kacsintott rá John és eltűnt a vezetőfülkében.

Leslie szívesen adott volna Johnnak valami igazán megsemmisítő választ, de e pillanatban nem volt képes rá. Erre a fordulatra nem számított. Mi ingerelte benne Johnt? Az ellenállása? Egy listára akarta írni azokkal a nőkkel, akikkel rövid, de egyáltalán nem felszínes kapcsolatba került? Bármi is volt az ok, résen kell lennie. John észrevette, hogy a lány közel áll ahhoz, hogy engedjen, csak akarnia kellene.

Leslie átlátott rajta, de sajnos ez a tudás nem tette a férfit kevésbé vonzóvá. Szenvedélyes temperamentumával még nagyobb nehézségekbe keverhetné magát egyik pillanatról a másikra. Tehát vége az oktatásnak, még mielőtt igazán elkezdődött volna?

– Ez tetszene neked, Mr. Caldwell – mondta félhangosan és elkezdett takarítani.

– Mondtál valamit? – érdeklődött John a hangszórón keresztül.

– Nem.

– Tényleg nem?

– Hiszen hallod!

Leslie nem kívánt beszélgetni. Valahogy el kell terelni a figyelmét.

Hasztalan töprengésekkel amúgy se javíthat a helyzetén. Próbáljon meg talán mindent leírni, amit a kaland kezdete óta átélt? Talán az segítene abban, hogy rendbe tegye a gondolatait és tisztábban lásson.

– Nincs véletlenül egy jegyzettömböd? – kérdezte.

– A mosdókagyló alatt a fiókban találsz egyet. Mire kell?

– Egy naplóféleséghez. Különben sohase fogok emlékezni arra, ami az elmúlt napokban történt. Szeretném majd egyszer elmesélni az unokáimnak.

Várta a férfi reakcióját, aki az unokákkal nyilván nem számolt, ám tudnia kell, hogy ő igen.

John hirtelen elkezdett nevetni, mintha átlátna rajta.

– Nem vagy te túl fiatal ahhoz, hogy leírd az unokáidnak az élményeidet? – kérdezte. – írj inkább egy regényt. Változtasd meg a neveket, hogy az ártatlan résztvevők…

– Ártatlan? – szakította félbe Leslie. – Ez rád aligha érvényes. Miért nem tettél ki már New Yorkban, ha tudtad, hogy itt rejtőzöm? Mindkettőnket sok mindentől megkíméltél volna. Egyébként honnan jöttél rá, hogy bújócskázom?

– Amikor eltalált az almával teli zacskó, megmozdult a lábad. Rögtön arra a kis vonzó vörös hajúra tippeltem, s annál sokkal kíváncsibb voltam a szándékaidra, semhogy ki tudtalak volna dobni.

– Szóval mégiscsak igaza volt Tonynak. Egy kis kalandot reméltél a hosszú úton, egy kis kikapcsolódást?

– Egyáltalán nem. – John hangja hirtelen komolyan csengett.

– Ugyanis kezdettől fogva az volt a benyomásom rólad, hogy te nem vagy olyan – tudod milyen. Csak akkor kezdtem gyanakodni, amikor hirtelen föltűnésedet, a kamerákat és Callahant összefüggésbe hoztam. Ki kellett találnom, hogy milyen ötlettől vezérelve lettél a potyautasom.

Nem rossz, gondolta Leslie. Hol maradnak a régi vádak? Úgy tesz, mintha nem léteztek volna soha!

– Mindenesetre első sejtéseid nem hagytak cserben – mondta gyorsan. – Mit tettél volna, ha akkor jöttem volna elő, amikor Tony még az autóban volt? Talán úgy is döntöttem volna, ha előzőleg nem vetett volna rám olyan pillantásokat. S nem tett volna olyan megjegyzéseket.

Mindenesetre, az emlékeimben sokkal jobb képet őrzök róla, mint Callahanről.

– Tony ártatlan fiú. Biztos, hogy nem zaklatott volna. Peched volt, hogy a Fling-üzletről csak akkor beszéltél, miután már Callahant fölfedeztem. Ha korábban említed, valószínűleg hittem volna neked, udvariasan nemet mondok és elküldelek. Örülsz, hogy vonakodtál?

– Hogyan lehet valaki ennyire beképzelt? Azt hiszed, szórakozás negyvennyolc órát ülni ezen az ágyon?

– Az előbb még mindent le akartál jegyezni – mondta John szenvtelenül. – Miért nem igyekszel elfelejteni, ha annyira borzalmas?

– Csak megpróbálom a legjobbat kihozni belőle – válaszolta Leslie hűvösen.

Kitalálta, hová akar kilyukadni John: az oktatás folytatására. Eszerint be kellene látnia, hogy szerelmes, s hogy még a rabságot is élvezi.

Vagy mindent el kellene felejtenie, hogy a férfi lelkiismeret-furdalásán könnyítsen? Leslie nem akart ezen tovább töprengeni. Végül úgyis csak az derülne ki, hogy John néhány gyanúja jogos. A jövőben elővigyázatosabb lesz és amennyire lehetséges, távolságot tart. Testi gyengeségét sem árulhatja el még egyszer. John elég okos ahhoz, hogy átlásson rajta, és a legkisebb engedékenységet kihasználja. De hogyan védekezzen ellene?

– Nem jöhetnék előre hozzád? – kérdezte. – Ugyan mi történhet, ha Callahan meglát? Hiszen úgyis meggyőződött már az ittlétemről.

John kicsit gondolkodott.

– Nem tetszik az ötlet – mondta. – Sajnálom.

Nem törődött Leslie hangos tiltakozásával.

– Még mindig nem tudjuk, mit tervez. Talán csak téged követ, de talán kétes beszámolókat küld a megbízóinak. Téged nem szabad látnia. Csak mi ketten tudjuk, hogy minden kitalálás, de hamis tanúkat igen könnyen találhat bárki, ha olyan sok pénze van, mint Phillipsnek.

De van egy személyes okom is arra, hogy elrejtselek. Minél nyugatabbra érünk, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy ismerősökkel találkozom. Nincs kedvem mindenféle magyarázatok kiötléséhez.

– Tehát változatlanul a foglyod vagyok, csak hogy őrizd a makulátlan hírnevedet! – Leslie megint dühöngeni kezdett. – De idebenn jó vagyok arra, hogy az unalmadat egy kis szexszel elűzd. Egyvalamit hadd mondjak én is, John Caldwell. Ebbe nem megyek bele. Előbb fog ez a teherautó a levegőbe röpülni! Eszem ágában sincs, hogy az olcsó és kétes ismeretségeid sorát gyarapítsam. S eközben még a nemes lovag szerepében is tetszelegsz. Nagy kedvem volna ahhoz, hogy letépjem az álarcodat. Szerencsédre nekem is védenem kell a becsületemet, ráadásul azzal az apró különbséggel, hogy az enyém valódi.

John halkan fütyült.

– Ezek a tériszony első jelei. Vigasztalódj, legkésőbb holnap mindennek vége. Addig is, amíg csak lehet, tartsd ébren magadban a pozitív élményeket.

– Ugyan már, miféle pozitív dolgokra gondolsz? – kérdezte hetykén Leslie.

– Hát hogy megismerkedtél velem – nevetett John. – És még valami.

Ha jól értettelek az imént, összekevered a diszkréciót a kétes ügyek rejtegetésével. Nem szoktam a barátnőimet dugdosni a világ elől, sem hegyi kunyhóba, sem padlásszobába. Mivel a legtöbbje sem nem prominens személyiség, sem nem karrierista, mint te, ez az ötlet eleve abszurd lenne. Általában azt tesszük, amit férfi és nő általában együtt tesz. Elegáns éttermekbe járunk, színházba vagy sportrendezvényekre. Néha meghívnak egy magánjachtra vagy síelni. Egy barátomnak van egy szigete a Csendes-óceánon, néha őt látogatjuk meg. A normális házastársaktól csak abban különbözünk, hogy nem kínozzuk egymást őrült követelésekkel, és meghagyjuk egymás szabadságát. Mi ebben a kivetnivaló?

Leslie döbbenten hallgatott. A nőkre gondolt, akik elegáns ruhákban Johnnal szórakozni járnak vagy bikiniben hevernek mellette a luxusjachtok fedélzetén. Ez olyan világ, amibe ő nem illik bele. Az ő ősei mindig kemény munkával harcolták ki maguknak a tekintélyes pozíciókat.

– Nos? – kérdezte John. – Megingattam az előítéleteidet?

– Egyáltalán nem. Ismerem azokat az embereket, akikről beszélsz, de nem tartozom közéjük, s ezen nem kívánok változtatni. Az lesz a legjobb, ha kihúzol a listáról. – Ahogy én is töröllek a saját listámról, fűzte hozzá gondolatban. Egy olyan férfi, aki megszokta ezt a stílust, sohasem változik meg. Miért bántotta mégis ez a gondolat? Hiszen kezdettől fogva tudta, hogy így van. Olyan hangosan sóhajtott, hogy John is meghallotta.

– Föl a fejjel, Leslie – mondta. – Talán gyorsabban megszabadítanak tőlem, mint gondolod. Egy rendőrautó jön mögöttünk, és jelez, hogy álljak meg. Mi a csodát akarhat tőlem?

7. FEJEZET

– Nem! – borzadt el Leslie. – Ez lehetetlen!

– Semmi pánik! – figyelmeztette John. – Maradj, ahol vagy, és engedd meg, hogy én intézzem el a dolgot. Biztosan nem komoly az ügy.

Azt csak hiszed, gondolta Leslie. Elővette a holmiját az ágy alól, és villámgyorsan átöltözött. John éppen hogy megállt, s kinyitotta az ajtót, Leslie már félrehúzta a függönyt és előremászott. Nem volt pontos terve, de John nem keveredhetett abba a gyanúba, hogy őt megszöktette.

– Láthatnám a jogosítványát? – kérdezte a rendőr.

– Mi újság, biztos úr? – szállt ki John nyugodtan.

– Azt a hírt kaptuk, hogy egy bizonyos Miss Leslie Lyont tartanak fogva a Buena Suerte-i farm egyik teherautójában. – Leslie azt kívánta, bárcsak elég gyors lett volna, hogy lássa John arckifejezését. – Talán megengedi, hogy átvizsgáljuk a kocsiját – folytatta a rendőr, de meglepetten elhallgatott, amikor megpillantotta Leslie-t, amint épp kiszállt.

John legalább annyira meglepődött.

– Én vagyok Leslie Lyon – magyarázta a lány, hogy elébe vágjon a dolgoknak. – Sajnálom a félreértést, én hagytam üzenetet, még mielőtt John valódi szándékairól tudomást szereztem volna.

A rendőr előbb a lányt mérte végig, aztán Johnt.

– Miért vitte magával a lányt akarata ellenére? – kérdezte élesen.

Nem tudja, hogy tilos erkölcstelen szándékokkal nőket elhurcolni?

John feje sötétvörösre változott, de semmit se szólt. Tekintete azonban nem árult el sok jót.

– Ez nagy tévedés – folytatta kapkodva Leslie. – John és én már egy éve vagyunk barátok, többször kért, hogy menjek hozzá feleségül. De én nem tudtam eldönteni, hogy őhozzá vagy egy másik férfihoz menjek, ezért fogott, magával cipelt, és kijelentette, hogy csak ő jöhet szóba.

Leslie szünetet tartott, epekedő pillantásokat vetett Johnra.

– Először tényleg dühös voltam rá – folytatta –, de ez elmúlt. A következő hónapban össze akarunk házasodni – mosolygott a rendőrre. – Ez ugye nem erkölcstelen?

A rendőr tovább gyanakodott.

– Megfelel mindez a valóságnak? – kérdezte Johnt. Leslie feszülten figyelte a férfi arckifejezését. Hát, nehéz volt kitalálni, mit tenne szívesebben, megölné Leslie-t, vagy inkább a karjaiba venné? Nyugtalanítóan sokáig hallgatott, de aztán bólintott.

– Ez az igazság, biztos úr.

– Ennek ellenére jegyzőkönyvet kell fölvennem a vallomásukról.

Intett a kollégájának, aki eddig a kocsiban várakozott. Ebben a pillanatban egy hosszú, fekete Limousine állt meg fülszaggató fékcsikorgással a teherautó mellett. Felpattant a hátsó ajtó, és egy magas, karcsú, fekete öltönyös férfi szállt ki.

– Mi az ördögöt jelent ez? – kérdezte a rendőr a kollégáját.

– Fogalmam sincs. Hé, ez nem az az ügyvéd, aki ma St. Louisban a különleges bűnüldöző egységnek tartott előadást?

– De, tényleg ő az. Mi keresnivalója lehet itt?

– Lionel Barstow! – kiáltott majdnem egyszerre John és Leslie.

– John! Leslie! – jött feléjük az ügyvéd kitárt karokkal, fellépése, mint mindig, most is dramatikus volt. – Épp Memphis felé tartok, és kit találok itt az istentelenül kihalt országúton? Két ügyfelemet, akik nyilvánvalóan összeütközésbe kerültek a törvénnyel.

Ragyogó mosollyal pillantott mindenkire és kezet nyújtott.

– Lionel Barstow vagyok – mutatkozott be aztán a rendőröknek is.

Mit követett el ez a két elvetemült ember?

– Ismeri őket? – érdeklődött az első rendőr.

– Persze. Ez John Caldwell, Kalifornia leendő kongresszusi küldötte, ez pedig Miss Leslie Lyon, a világhírű fotós.

A rendőr félrevonta az ügyvédet, és halkan beszélgetni kezdett vele.

Leslie kihasználta az alkalmat, megrántotta John ingujját és odasúgta neki: – Nem gondolod, hogy ha átkarolnád a vállamat, meggyőzőbb lennél?

John gúnyosan nézett rá, de eleget tett a felhívásnak, épp akkor, amikor Lionel Barstow visszafordult. Az ügyvéd arcát elöntötte az a bizonyos mosoly, amelyről az a hír járta, hogy minden zsűrit képes meggyőzni arról, hogy a fekete az fehér.

– John, öregfiú, fogadja jókívánságaimat! – kiáltotta és hevesen megrázta John kezét. – Már többször kérdeztem magamtól, hogy mikor hagy föl végre azzal, hogy válogatás nélkül osztogatja kegyeit, és mikor állapodik meg végre. Higgye el, nem találhatott volna jobbat. Leslie, gyermekem! – Átölelte a lányt és mindkét arcát megcsókolta. – Boldoggá fogja tenni ezt a férfit, és saját maga is boldog lesz. Nahát, micsoda meglepetés! Régen örültem ennyire. Mikor lesz a nagy nap?

– Valamikor júliusban. Még nem döntöttük el – mondta Leslie gyorsan, és félénken mosolygott Johnra. – Minden olyan hirtelen jött, még a családjainkat sem értesítettük.

– Értem – kacsintott Lionel Barstow mindkettejükre cinkosán.

A nagy kalandnak még nincs vége. Megígérem, hogy egyetlen szót se árulok el senkinek. Cserébe nem kérek mást, csak egy meghívást az esküvőre és egy helyet az első sorban.

– Megegyeztünk – tért vissza John hangja. Fejével a rendőr felé intett. – Nem gondolja, hogy tisztázhatnánk a helyzetet anélkül, hogy az egész napunk kárba veszne?

– Ez egyáltalán nem gond – biztosította Lionel Barstow. Félrevonta a rendőröket és valamit beszélt velük. Azok egy idő után beleegyezően bólintottak, kezet fogtak Johnnal és Leslie-vel, sok boldogságot kívántak nekik és beszálltak a rendőrautóba.

– Na, tessék – szólt Lionel Barstow, amikor amazok eltávoztak –, ez rendben is van. A jegyzőkönyvet majd elküldik aláírásra. Ha lesz még kérdésük, forduljanak hozzám. Nahát, mennyire örülök! Szívesen hallanék részletesebben erről a romantikus szökésről, de néhány óra múlva Memphisben kell előadást tartanom az ügyvédi kamara előtt.

Még egyszer minden jót!

Kezet fogott Johnnal, megcsókolta Leslie-t és beszállt a fekete Adlerbe, amely tüstént elszáguldott. Leslie addig nézett az imponáló jármű után, amíg az el nem tűnt. Nem mert Johnra pillantani. A férfi konok hallgatása elbizonytalanította. Végre mégis föltekintett rá, és megpróbált olvasni az arcvonásaiból. A férfi szemeiben valami nyugtalanítót látott. De kétségtelenül hamarosan meg fogja tudni, hogy mi megy végbe benne.

– Tovább kell mennünk – mondta John és betolta a lányt a teherautóba. Mikor az nem tűnt el a hálófülkében, hanem a kísérőülésen foglalt helyet, rászólt: – Menj csak hátra!

– Miért? – morgott a lány. – Callahan rég hetedhét határon túl jár.

Mindenesetre sehol sincs nyoma, se neki, se a teherautójának.

– Valószínűleg a következő pihenőhelynél leselkedik ránk. Tedd most kérlek azt, amit mondok.

Te jóságos ég, gondolta Leslie. Megbolondult a házasság szótól.

Máris úgy parancsolgat, mint egy rabszolgának.

– Itt maradok elöl – makacskodott –, mindegy, hogy tetszik neked, vagy nem.

– Leslie! Ez a férfi egy 357-es Magnum fegyvert hord magánál, és nem lehet tudni, hogy mikor és mire fogja használni. Menj kérlek hátra!

– Nem! Felőlem ágyú is lehet a hűtőházán, nem hagyom magam megint abba a kis lyukba zárni. Ne aggódj, vigyázok magamra. Azonkívül sok mindenről kell beszélnünk, és nincs kedvem mindig egy hangszóróval társalogni.

John beindította a motort.

– Felőlem, tedd, ha egyszer muszáj megtenned. – Csak miután besorolt a forgalomba, kérdezte meg: – Hogyan csempészted ki az üzenetet? Végül kiderül, hogy mégiscsak Phillipsnek dolgozol? Honnan jött az ötlet a megható szerelmi jelenethez? Inadba szállt a bátorságod, amikor feltűnt a rendőrautó?

Talán azért nem félsz már Callahantől, mert talán látta, hogy megállított minket a rendőrség, és már a börtönben tudhat engem?

Leslie nem hitt a fülének. Miért ez a sok értelmetlen kérdés?

– Sohase hagyod abba? – kiáltott felháborodottan. – Tévedsz. Egy kopírozóceruzát dugtam az ingujjamba, amikor első éjszaka a mosdóba kísértél. Nem értem, miért találták meg ilyen későn a feliratot. Én arra számítottam, hogy másnap reggel már letartóztatnak téged.

Johnban szemlátomást enyhült a feszültség.

– A legtöbb ember nem avatkozik ilyen dolgokba. Talán a távirat is arra késztette őket, hogy ne avatkozzanak be azonnal. De miután még mindig nem adtál életjelt magadról, valószínűleg gyanakodni kezdtek.

– Megbocsátóan mosolygott. – Sajnálom, Leslie, nem akartam veled kiabálni. De az előbbi történet kicsit felidegesített. Valószínűleg még azt is elvárod, hogy köszönetet mondjak a lélekjelenlétedért. Tényleg spontán ötlet volt, vagy mindent gondosan előkészítettél?

– Pontosan tudod, hogy hogyan történt. – A férfi felemás megbocsátása nem enyhítette a hangulatát. – Föl akartam hívni a rendőrséget, hogy megmagyarázzam a mosdófeliratot, de sajnos, nem volt rá lehetőségem. Amikor aztán tényleg jöttek a rendőrök, éppen úgy meglepődtem, mint te magad. Ki kellett találnom valamit, hogy eltereljem a gyanújukat.

– Legalábbis mindenkit jól zavarba hoztál az élénk fantáziáddal.

– Zavarba? – nézett megdöbbenten a férfire. Minden hálátlan ember közül, akikkel valaha is találkozott, messze a leghálátlanabb John Caldwell volt. – Ez rád vall. Hogyan is reagáltál, amikor a rendőrök át akarták kutatni a kocsidat egy nő után, akit állítólag erkölcstelen szándékkal raboltál el? Elvörösödtél és egy szót se szóltál, mintha megnémultál volna! Egyszerűen cselekednem kellett. Ha attól félsz, hogy szavadon foglak, nyugodtan elfelejtheted az egészet. Nekünk nem fognak lakodalomra harangozni. Amint telefonközeibe érek, tisztázom az ügyet.

Leslie kicsit megborzongott a gondolattól. Az imént, amikor Lionel Barstow gratulált nekik, egy pillanatra olyan érzése volt, mintha Johnnal valóban az oltár előtt állna. Micsoda bolond ötlet! John nem szerette. Egyáltalán nem szeretett semmilyen nőt. Meg se próbálta. Leslie oldalról végigmérte a férfit. John idegesen hátrasimította a haját, de az állandóan visszahullott a homlokába. Mi nyugtalaníthatja a férfit? Hiszen megígérte neki, hogy visszavonja a hamis eljegyzési hírt!

Majd történt valami, ami átmenetileg megingatta Leslie lelki egyensúlyát.

– Nem – mondta John –, semmit sem tisztázol. Megtesszük, amit beharangoztál. De nem tudunk júliusig várni. Akkor ugyanis már megkezdődnek a választási előkészületek, és szeretném, ha már az elejétől mellettem lennél, mint a feleségem.

A lány úgy ült mellette, mintha kővé vált volna. John szavai úgy csengtek a fülében, mint a visszhang.

– Micsoda? – kérdezte dadogva, bár jól értette, amit mondott.

– Azt mondtam…

– Tudom, mit mondtál – szakította félbe. A szíve a torkában dobogott.

– Hiszen ez abszurd! Te egyáltalán nem akarsz megnősülni. Se engem nem akarsz elvenni, se más nőt. Miért tervezel akkor ilyen őrültséget?

John ránézett.

– Tehát a terv tulajdonképpen nincs ellenedre. Majdnem úgy hangzik annak alapján, amit mondasz. Akkor pedig legalább az egyikünk elégedett.

– Az elvi alapokról beszéltem, másról nem. Elég érthetően elmagyaráztad, hogy a házasság számodra fölösleges intézmény. Én viszont változatlanul hiszek benne, érted? Hogyan lehetnék elégedett a javaslatoddal? Felejtsd el az egészet! Ebből sohase lesz semmi. Ennek ellenére elmagyarázhatod, hogy hogyan támadt ez az ötleted.

– Több okom is van. Először is kételkedem benne, hogy telefonhoz jutunk, mielőtt a hír a sajtónál lesz. Ahogy Lionel Barstowot ismerem, tippet fog adni az első riporternek, akibe Memphisben belebotlik. Persze a nyilvánosság számára nem vagyunk annyira érdekesek, mint az elnök, de a titkos üzeneted és az előbbi történet bármelyik újságnak jó falat lehet. Ha kitartunk mellette, az emberek egy drámai, romantikus szerelmi történetet kerekítenek belőle. Ha visszavonjuk, engem bolondnak fognak nézni, te pedig nem menekülhetsz a fogságodra vonatkozó, részletekbe menő kérdések elől. Cliff Phillips többet nyerne az ügyből, mint amit remél. Nem, Leslie, nem engedhetem szétrombolni a terveimet csak azért, mert félek kimondani az igent a templomban.

Végtére is Lionel Barstow ideális párnak tart minket, nem?

– Hogyan ítélhetné ezt meg ő? – fortyant fel Leslie. – Ő maga négyszer nősült. Miért nem mondjuk meg egyszerűen az igazat? Olyan idegen neked ez a gondolat?

– Ki hinné el az igazat? Az a történet, amit az előbb a rendőröknek meséltél, sokkal meggyőzőbb volt. Jó falat a sajtónak, ahogy már mondtam.

Ez az. John annyira félti a hírnevét, hogy ezért még nősülni is hajlandó.

– Valószínűleg még meg is kell köszönnöm, hogy cégérnek használsz a választásodhoz, hogy tökéletes jelöltként állj elő – mondta keserűen. – Ebből semmi se lesz, John. A válaszom: nem. Magyarázatot adok a sajtónak, és valószínűleg neked is ezt kell tenned.

Leslie elfordult, kinézett az ablakon. Buta dolog, hogy könny szökött a szemébe, csak mert John ajánlatát elutasította. Ha a férfi nem tekintette volna a házasságot olyan megvetendő és ósdi dolognak, talán kísértésbe esne, hogy hozzámenjen, bár John nem szereti őt. Mert egyvalami világossá vált: ő szereti a férfit. A világ minden kincséért sem hagyta volna, hogy a rendőrök bűnözőként bánjanak vele.

– Nem, Leslie – mondta John habozva. Megint barátságosabb volt a hangja. – Nem az a véleményem a házasságról, amit te tudni vélsz.

– Nem? Pedig amint hallottam, elég világosan fejezted ki magad.

– Hát, valóban mindig kitértem a házasság elől. Az apám példája mindig elriasztott. Aki egy házasságba belemegy, vegye is komolyan, erről mindig meg voltam győződve. Igyekeznék, hogy jó férj és jó apa legyek. Ez az utóbbi napokban történtek után talán nem cseng túl meggyőzően, de igaz. Már nem hiszem, hogy a házasság feltétlenül rossz dolog. Mi ketten jól megértjük egymást, különösen ha figyelembe vesszük, kapcsolatunk nehéz kezdetét. Tiszteljük egymást, testileg sem vagyunk közömbösek egymásnak, mindez elég jó alap a házassághoz.

Van, aki sokkal kevesebbel kezdi, és mégis jó házasság kerekedik belőle. Tudom, hogy nem kényszeríthetlek, és nem is tenném soha.

Csak arra kérlek, hogy gondolkozz a tervemen. – A legvonzóbb mosolyával pillantott a lányra. – Megteszed, Leslie?

Leslie lázasan gondolkodott. A józan ész ellenkezett azzal, hogy akárcsak komolyan is vegye John javaslatát. Még néhány órával ezelőtt arra akarta oktatni, hogy hagyja el maradi elveit. Hogy hihetné hát, hogy a férfi hűséges és szerető férje lesz? Hogyan mehetne úgy hozzá, ha csak remélheti, hogy egy napon a férfi is szeretni fogja őt? Mégse volt ereje ahhoz, hogy a kérését visszautasítsa.

– Gondolkodom rajta, ha feltétlenül akarod – ígérte.

– Nagyszerű. Többet e pillanatban nem is kérhetek. – John hangja megkönnyebbülten csengett. Megszorította a lány kezét. – Talán most el kellene kezdenem igazi gavallérként viselkedni veled.

– Szükségtelen – tette Leslie a férfi kezét újra a kormányra. – Egyedül kell lennem ahhoz, hogy ezt végiggondoljam.

Még hogy gavallérként, már csak az hiányozna! Egyetlen világos gondolata sem lenne többé.

Ha valami okosat akarsz tenni, vigyél végre St. Louisba. Ha Lionel Barstow-val kapcsolatban igazad van, akkor holnap már a nyomunkban lesz a sajtó, és én nem szeretnék ebben az öltözetben az újságba kerülni – nézett kedvetlenül gyűrött farmerére. – Feltétlenül zuhanyoznék és valami ruhát is kell vennem. Hol vagyunk egyáltalán?

Kinézett a dombos tájra, hirtelen rádöbbent, hogy több mint ezer mérföldet tett meg, és a tájból semmit se látott.

– Még mindig Missouriban vagyunk.

– Még éppenhogy. Néhány perc múlva elérjük Arkansas határát.

John hallgatott egy darabig. – Teljesen elfelejtettem a St. Louis-i megbízásodat. A legszívesebben Kaliforniába vinnélek, hogy megismerd az apámat és a farmot. Biztosan tetszene neked.

– Még valami? – Szóval John máris elkezdte szervezni az életét.

Vissza kell mennem New Yorkba, hogy elhozzam a műhelyből Melody kocsiját, hogy neki és Tednek ne kelljen állandóan taxival járkálni. És ha már beosztod az időmet, vedd figyelembe légy szíves azt is, hogy a hónap végén El Salvadorba szóló megbízatást kell teljesítenem.

Figyelembe kell venned az esküvő időpontjának kitűzéséhez, hogy legalább két hétig leszek távol, és eszembe se jut, hogy lemondjak erről a lehetőségről, csak azért, hogy a kedvedre tegyek.

John sóhajtott.

– Attól tartok, hogy ez ellen semmi kifogásom se lehet. Csak azt mondd meg, miért ne adhatnék kölcsön neked az autójavításra. Nem kerülhet olyan sokba, pusztán üzleti ügynek tekinteném, a szokásos kamatokkal.

– Miért nem vállalod inkább a Fling-reklámban való szereplést?

A zsűri biztosan téged választana és Cliff Phillipsnek is meglenne a maga kis öröme.

– Miért vagy annyira biztos abban, hogy engem választanak?

Leslie gondolkodott. Mondja meg Johnnak az igazat? Nem, inkább nem. Ehelyett titokzatosan mosolygott.

– Véletlenül tudom, hogy milyen típust keresnek. Barátnőm, Susan azon az ügynökségen dolgozik, amelyik kiírta a pályázatot.

– Nem hiszem, hogy ez menne – vélte John rövid töprengés után.

– Cliff azonnal leállítaná a reklámakciót. De talán mégiscsak megérdemelné, hogy egy kicsit bosszantsuk. Gondolkodni fogok rajta, ha megígéred, hogy eljössz Kaliforniába és megengeded, hogy pénzt kölcsönözzek neked. Így fair?

– Igen, azt hiszem.

Leslie-nek az volt az érzése, hogy egy száguldó vonaton ül, amelyből már nem tud kiszállni.

– Hogyan jutunk St. Louisba?

– Hát… – John az állát dörzsölgette. – Ha a következő benzinkútnál nem futunk össze Callahannel, akkor egy csinos kis motelben szobát bérelek neked, hogy megmosakodhass. Nemsokára egy nagyobb helyre érünk, ahol üzletek is vannak. A legközelebbi repülőtér Little Rock.

De holnap délután valószínűleg odaérünk. Egyetértesz?

– Nem indulhatnánk már ma Little Rockba? – Az a gondolat, hogy még egy éjszakát kellene a teherautóban tölteni, most még elviselhetetlenebb volt Leslie számára. – Vagy éjszakára a motelben maradhatok?

John mosolygott. Úgy tűnt, hogy kitalálta a lány nyugtalanságának okát.

– Little Rock még túl messze van – magyarázta. – A törvény rendelkezései szerint csak napi tíz órát vezethetek, és ezt a határt már majdnem elértük. A motelben való alvás már jobban hangzik. Mindkettőnknek szüksége volna egy nyugodt éjszakára. Persze, nem hagyhatlak egyedül, amíg nem tudjuk, hová lett Callahan barátunk. A jövendőbelimet nem tehetem ki ekkora veszélynek – vágott egy grimaszt Leslie felé. – Rajta, Leslie, próbálj meg legalább mosolyogni. Nem nézhetsz mindig ilyen sötéten. Akkor sem, ha most életed legfontosabb kérdésében kell döntened. A búslakodás nem teszi könnyebbé a dolgot.

Ebben igaza volt. Leslie először vonakodva, de aztán egyre szabadabban és oldottabban nevetett. John sötét szemei titokzatos hatást fejtettek ki rá. Ki kell kerülnie a bűvköréből, ha a férfi javaslatának pozitív és negatív oldalait külső befolyásolás nélkül akarja mérlegelni.

Máskülönben nem volna képes ésszerű döntést hozni.

Nem sokkal később John megállt egy kisváros közelében egy pihenőhelyen, ahol a benzinkúton és az éttermen kívül néhány üzlet is volt.

– Callahannek nyoma sincs – vélte –, odaát vehetsz magadnak néhány új ruhát. Siess, mert nemsokára bezárnak az üzletek! Amíg vásárolsz, szállás után nézek.

– Hurrá! – ujjongott Leslie. – Végre szabad vagyok!

John odaadta neki a lakatkulcsot, hogy kivehesse a fotóstáskából a pénztárcáját. Leslie elrohant és rövid idő múlva egy hatalmas dobozzal tért vissza, amelyben farmer, blúzok és pulóverek mellett – ezeket általában munka közben hordta – két nyári ruha és szandál is volt.

Azzal mentegette magát, hogy nem volt alkalma a St. Louis-i tartózkodáshoz becsomagolni, de nem vallotta be, hogy tulajdonképpen John előtt szeretett volna csinos ruhában mutatkozni.

– Nyilván kifosztottad az összes üzletet – jegyezte meg John, amikor meglátta a nagy csomagot.

– Tipikus férfibeszéd – vágott vissza Leslie. – Hiszen szükségem van néhány holmira St. Louisban. Találtál szállást éjszakára?

– Van a közelben egy vendéglő, ahonnan kilátás nyílik a Mississippire. Állítólag kedves hely. Szombat este zenekar is játszik. Gondoltam, a hosszú rabság után jólesne neked egy kis szórakozás.

Aha, működésbe lépett a gavallér, gondolta Leslie.

– Csábítóan hangzik. Általában tényleg kicsit többet szoktam szórakozni, mint az elmúlt napokban.

– Akkor jó. Már asztalt is rendeltem. A benzinkút tulajdonosa kocsit is kölcsönöz, úgyhogy a teherautót ma éjszakára teljesen elfelejthetjük.

Készen vagy?

– Csak hozom a fotóstáskát.

– Az idebenn jó helyen van. Vagy nagyobb biztonságban érzed magad a kameráid társaságában?

– Hát igen. –John előzékenysége meglepte a lányt. – Kitűnő kameráim vannak, és keményen megdolgoztam értük. Nyugtalan vagyok, ha nem tudom pontosan, hol vannak.

– Ugye milyen pompás nyári este van? – kérdezte John, amikor kis idő múlva egy kanyargós úton haladtak. Langyos levegő áradt be a nyitott kocsiablakon.

– Csodálatos – mutatott Leslie az útmenti fákra. – Látod, mennyivel lombosabb, mint nálunk New Yorkban? Csak vidéken lehet ilyen gyönyörű a táj.

Még ebben a szokatlan helyzetben is a fotós szemével nézte a világot. Nemcsak a dús lombozat tűnt fel neki. Azt is észrevette, hogy errefelé főleg tölgyek és hikorik teremnek, alattuk pedig vastag vadvirágtakaró húzódik. Gondolatban továbbra is Johnnal foglalkozott. Igyekezett objektíven, előítéletek nélkül látni őt, de amint megszólalt vagy ne adj Isten, nevetett, elfogódottá tette a férfi személyes varázsa.

Lopva, oldalról méregette, míg az váratlanul megkérdezte: – Azon gondolkodsz, hogy el tudod-e viselni a látványomat a következő ötven évben?

Leslie elpirult, de nem maradt adós a válasszal.

– Nem – mondta szemtelenül. – Ez a kérdés már eldőlt. Nem tudnám.

De ha ezen egy plasztikai műtét segítene… – Nevetett, amikor John tréfásan megpöckölte az orrát.

– Hiúnak tartasz, ugye? – kérdezte. – De miért?

– Tényleg nem tudod? Rendkívül hasonlítasz egy híres filmsztárra.

– Vagy úgy? Hát, ettől nem nőnek jobban a citromjaim, és a bankok se adnak ilyesmire hitelt.

Különös, gondolta Leslie, majdnem úgy cseng, mintha kínosan érezné magát a külleme miatt. Ebben azonban erősen kételkedett.

– Nem hiszem, hogy ez neked annyira közömbös.

– Megtanultam így is boldogulni. Hidd el, sohasem akartam másra hasonlítani, még akkor sem, ha az a valaki nagyon híres. Az iskolában sokat verekedtem, abban a reményben, hogy valaki majd csak eltöri az orrcsontomat, vagy úgy eltalálja az államat, hogy megváltozik a külsőm. Te magad talán szeretnél filmsztárnak látszani, de én jobban szeretlek Leslie Lyonnak.

– Sohasem néztem így a dolgokat – vallotta be Leslie. Tudta, hogy sok ember utánozni próbál valakit, akit csodál. John csak önmaga akart lenni, és ezt Leslie komolyan értékelte. Tovább fürkészte a férfi arcát, hogy jellemző vonásokat keressen rajta.

– Nos – érdeklődött John –, mi az eredmény?

– Ó, bocsáss meg! – nevetett zavartan Leslie. – A szokás hatalma.

Minden embernek van valami sajátos, csupán reá jellemző vonása.

Csak arra szerettem volna rájönni, hogy hogyan kellene téged lefényképeznem, hogy John Caldwellt a helyes megvilágításban ábrázoljam.

Ez üzleti érdek, majd hozzá kell szoknod. Mindenkit így szoktam figyelni, és ritkán felejtem el az arcokat.

– Bravó! Egy makulátlan jellemű nő. Eljutott már egyáltalán a tudatodig, hogy milyen eredeti pár vagyunk mi ketten? Valószínűleg ritkán történik meg az emberekkel, hogy ilyen szokatlan körülmények között tervezzék meg a házasságukat. Ha minden sikerül, írhatnánk egy könyvet: Hogyan találok megfelelő házastársra?

Leslie figyelmen kívül hagyta a férfi bizalmas mosolyát.

– Ez a dolog még olyan távoli, John, mint a csillagok, amelyben a sorsunk meg van írva. Még nem mondtam ki az igent.

John az út hátralevő részében hallgatott. Egy nagy, fából készült táblához értek, amelyen ez a felirat állt: Braembers Seven Hickory Inn.

– Itt kell lennie – mondta John és jobbra kanyarodott egy fasorba, amely egy kétemeletes, rusztikus épülethez vezetett. A lampionokkal díszített verandára vezető lépcső két oldalán sárga és piros begóniák nyíltak.

– Épp megfelelő hely arra, hogy Mr. és Mrs. Caldwellt játsszunk.

– Mr. és Mrs. Caldwell? – kiáltott föl Leslie. – Te talán… – nézett Johnra meglepetten. – Azt hittem, külön szobában leszünk. Miért nem kérdeztél meg?

– Az ég szerelmére, Leslie, ne ess pánikba! Ha egy hálózsákban megbízhattál bennem, franciaágyban se kell félned. Azt kell eldöntened, hogy életed hátralevő részét velem akarod-e eltölteni, vagy nem.

Akkor talán hasznos, ha minél jobban megismerjük egymást. A külön szoba egy lépéssel sem segít tovább minket.

– Az a lehetőség, hogy alvás közben nézhetlek, aligha könnyíti meg a döntést – gúnyolódott Leslie –, hacsak az nem, hogy álmodban beszélsz, de ezt még nem vettem rajtad észre. – Mi lehet John terve?

Talán ki akarja használni a gyöngeségét, és beleegyezést akar kicsikarni? Nem lehet eléggé óvatos. – Azonkívül időközben megváltozott a helyzet. Nem tudom, hogy megbízhatok-e még benned.

– Pedig bíznod kell. Ma még inkább érdekem, hogy jó benyomást tegyek rád, mint tegnap. Elcsábíthattalak volna például akkor is, amikor a rémálmod után egymáshoz bújva feküdtünk a hálófülkében, de mégsem tettem. Ehelyett átvirrasztottam az éjszakát és azt kérdeztem magamtól, miért nem… Mert hát én is csak ember vagyok. Evés és tánc után majd olyan fáradt leszek, hogy csak aludni szeretnék. Mitől félsz hát?

– Nem értem, miért vagy ennyire ingerlékeny. Végtére is, nem az én bűnöm, hogy kényszerhelyzetben vagyunk!

– Fáradt vagyok, éhes, és forró zuhany után vágyom. A pokolba a túlzott érzékenységeddel! Amióta veled találkoztam, szörnyen bonyolult lett az életem. Tehát nem vagy teljesen ártatlan abban, hogy fáradt, kedvetlen és meggondolatlan vagyok. Eszem ágában sincs tehát, hogy bocsánatot kérjek. Jössz végre, vagy idekünn töltjük az éjszakát?

John dühkitörése megijesztette Leslie-t, de minél tovább beszélt a férfi, annál nyugodtabb lett. Valami meghittség volt ebben a reakcióban. Apja reagált gyakran így, ha a dolgok nem úgy történtek, ahogy ő szerette volna. Leslie elhatározta, hogy úgy tesz, mint az anyja: kivárja a végét és nem önt olajat a tűzre.

– Menjünk – mondta, és Johnra mosolygott. Most a férfin volt a sor, hogy meglepődjön, de aztán ő is elmosolyodott és a fejét csóválva kiszállt, megkerülte a kocsit és ajtót nyitott Leslie-nek.

– A szezon legápolatlanabb külsejű vendégeinek fognak minket tartani – jegyezte meg a lány a lépcsőn fölfelé haladva.

– Várj az ítéleteddel, míg meg nem jelentünk a vacsoránál. Nálam is van néhány elfogadható ruhadarab.

Amíg John kitöltötte a jelentkezési lapot, Leslie kinézett a hátsó ablakon, amelyik egy erdővel borított lejtőre nézett. Alant mélyen, a lenyugvó nap utolsó sugaraitól megvilágítva folyt a hatalmas Mississippi. Egy nagy vontató egy sor tehercsónakot tolt lefelé, a Mexikói Golf irányába.

– Nézd csak – mondta, mikor John odajött. – Vajon mit szállítanak?

– Valószínűleg gabonát. Teherautók hozzák a rakományt a folyami kikötőkbe, ahonnan a hajók szállítják tovább.

– Nem szeretnél teherautó-sofőr helyett inkább hajóskapitány lenni egy ilyen hajón?

– Melyik fiú nem szeretne az lenni, aki olvasta a Tom Sawyer-t?

És melyik férfi ne emlékezne időnként erre az ifjúkori álomra?

Egy szállodai alkalmazott fölvezette őket az első emeletre és egy nagy szobára nyíló ajtót tárt ki előttük, melynek otthonos berendezése a halira emlékeztetett – A bárban koktélokat kínálunk – szólalt meg a nő lágy, délies akcentussal. – Vacsora hat órától van, és nyolctól játszik a zenekar. Kérem, szóljanak, ha szükségük van valamire.

– Tánczenekar? – kérdezte Leslie.

A nő bólintott.

– Szeretek táncolni. Te is, John? –Észrevette, hogy milyen kimerültnek tűnik a férfi, és tüstént hozzáfűzte: – Elfelejtettem, hogy fáradt vagy.

– Majdcsak összeszedem magam valahogy – ígérte John. A nő udvariasan mosolygott.

– Ennek örülök. A vendégeink mindig nagyon jól szórakoznak.

– Milyen szép itt minden – mondta Leslie, amikor megint kettesben maradt Johnnal.

A nyitott erkélyajtóból ugyanaz a fenséges kilátás nyílt, mint a hall ablakából. A széles franciaágyat kéziszőttes borította, a tarka szőnyegek és a fenyőfa bútorok is azt a benyomást keltették, mintha helybéli mesterek munkái volnának. Leslie a ruhásdobozt az ágyra, a fotóstáskát pedig a toalettasztalra állította.

– Lepihenhetnél egy kicsit, amíg szalonképessé teszem magam szólt Johnhoz. – Vagy szeretnél elsőként zuhanyozni?

De mivel a férfi nem válaszolt, megkérdezte: – Mi a baj?

– Semmi – indult feléje a férfi. Szórakozott mosoly rejtőzött a szája sarkában. – Épp arra gondoltam, hogy te vagy-e a legcsodálatosabb nő, akivel valaha is találkoztam, vagy pedig én hibbantam meg egy kicsit.

– Kimerült vagy, ez minden. Ebben az állapotban könnyen képzelődik az ember. Feküdj le, fölébresztelek, ha elkészültem.

John bólintott, végignyújtózott az ágyon, és még mielőtt Leslie összeszedte volna a holmiját, amivel a fürdőszobába indul, már aludt is.

A lány egy pillanatra megállt az ágy mellett és az arcát csodálta.

Tetszett neki, és tudta, hogy sohasem fárad bele a nézésébe. John vonzó és csodálatos nőnek nevezte. Nem volt ez már valaminek a kezdete?

8. FEJEZET

Leslie élvezte a forró fürdőt. Az elmúlt napok megerőltető élményei után kilazíthatta magát a forró vízben. A fürdés után zuhany alatt hajat mosott, megszárította, és addig kefélte, amíg az lazán hullott a vállaira.

A fotótáskában sminkkészletet is hordott, így kifesthette az arcát és a szemét. A karján levő seben kötést cserélt és belebújt az új zöld ruhájába. A könyökig érő puffos ujj és a bő szoknya kiválóan megfelelt a tánchoz.

Lábujjhegyen a hálószobába lopakodott és az órára nézett. Majdnem fél hét volt. Föl kellett volna ébresztenie Johnt, de olyan békésen aludt.

Halkan az ablakhoz ment. Miért támadnak olyan kínzó kétségeim, mikor Johnra tekintek? Már megint mi lehet vele?

– Fordulj meg. Hátulról csodálatosan nézel ki.

John hangjára összerezzent. Ahogy megfordult, meglibbent a bő szoknya is.

– Csinos – könyökölt fel John és álmosan dörzsölgette a szemét.

Tényleg csinos. Te leszel az est legkívánatosabb táncosnője.

– Köszönöm, Sir- hajolt meg Leslie. – ön hízeleg. De annyi minden bizonnyal elmondható, hogy a legéhesebb leszek.

– Ó, nem. Ez a cím nekem jár – állt fel John és kinyújtózott. Megfogta kis kézikofferét és bement a fürdőbe. – Rekordidő alatt elkészülök.

Amíg Leslie várakozott, arra gondolt, felhívja-e Susant vagy Melodyt.

Végül mégis elvetette a gondolatot, mert bármit is mond, minden vég nélküli kérdésekhez vezet, melyekre telefonon keresztül amúgy se tudna kimerítő választ adni. Legalábbis egyelőre nem. Elhatározta, hogy majd csak St. Louisból jelentkezik.

John már sofőrruhában is jól festett, ám a sötét nadrág, a sporting és a világos zakó hatására Leslie úgy érezte, sőt esküdni mert volna rá, hogy minden nő utánuk fordult, miközben a pincér az éttermen keresztül az asztalukhoz kísérte őket. John mintha nem is vette volna észre. Megrendelte az ételt és két nagy pohár sört.

– Igyunk a jövőnkre? – kérdezte.

– Nem. – Leslie még semmiképpen se akarta elkötelezni magát.

Csak általában a jövőre. Hogy mindkettőnknél jól alakulnak a dolgok.

– Ez ellen nem lehet kifogásom. – John koccintott Leslie-vel és egy nagyot kortyolt.

– Olyan csöndben vagy, mióta idelenn ülünk – mondta aztán. – Min töprengsz?

Leslie nézte a pohárban a habot. Tulajdonképpen nem szerette a sört. De ha eleget iszik belőle, talán segít abban, hogy élvezze az estét.

– Nem fontos – mondta kitérően. – Csak egyre több problémát látok.

– Nézz inkább engem. – John Leslie álla alá tette a kezét és maga felé fordította az arcát. – Úgy nézek én ki, mint egy probléma? És ha igen, miért? Becsületes vagyok, szorgalmas, és ha érdekel, gazdag is.

Az egészségem se hagy kívánnivalót maga után, és az eszem se hagyott még eddig cserben, bár lehet, hogy ebben kételkedsz. Még táncolni is tudok. Kívánhat-e ennél többet egy nő?

Leslie kitért a tekintete elől. Nem erről van szó! – kiáltott volna szívesen, de uralkodott magán és megkérdezte: – Nem beszélhetnénk másról, például Mr. Callahanről? Mit gondolsz, a rendőrök feltűnése riasztotta el?

– Egyéb okot nem látok. Másrészt nem merem elhinni, hogy végleg megszabadultunk tőle. Talán csak előnyhöz akart jutni, és most vár ránk valahol.

– Nem haladhatnánk más úton tovább? Szívesen lemondanék arról, hogy megint a hátam mögött érezzem, főként, amióta a fegyveréről is tudok. Lehet, hogy valami olyan okból követ minket, amiről sejtelmünk sincs. Mit viszel a teherautódon?

– Állami gyógyszereket, antibiotikumot, amit hűtve kell szállítani.

Már én is kérdeztem magamtól, hogy nem ebből akar-e lopni, hogy titokban valamiféle farmerekhez juttassa tovább, de ezt mégse hiszem.

Túl nagy volna a kockázat.

– Talán nem elég okos, hogy ezt fölmérje – gondolkodott tovább Leslie.

– Bár így volna – sóhajtott John. – Az a gondolat ugyanis, hogy te vagy veszélyben, sokkal kellemetlenebb. Csak akkor leszek megint nyugodt, ha az üldözés valódi okát megtudom.

– Köszönöm – mondta Leslie. Egyre inkább nehezére esett könnyednek lenni. Ha John csak ránézett, vagy vonzalmának legkisebb jelét mutatta, már legszívesebben a férfi karjaiba vetette volna magát. Még megbolondulok, gondolta. Hogyan tovább? Szerencsére ebben a pillanatban megjelent a pincér.

– Itt a vacsora – szólt Leslie megkönnyebbülten. – Legalább az a veszély elmúlt, hogy éhen halunk.

Leslie élvezte a parasztos ízeket és a fanyar fehérbort, amit John választott ki. A sör után kissé fejébe is szállt, de legalább segített az ellazulásban. Hallgatta a kissé kalandos történeteket, melyeket John a citromültetvényén folyó munkáról mesélt.

Bevonult a zenekar. A zenészek népviseletben voltak, akárcsak az a pár is, amelyik egyből a táncparkettre lépett, hogy megtörje a jeget.

– Tetszik a zene – nyúlt Leslie a boroskancsó után, de John elvette és megcsóválta a fejét.

, – Mi van? – kérdezte. – Szeretnék még egy pohár bort.

– Később, Leslie, miután táncoltunk. Nem szeretném, ha szédülnél.

Próbáljunk mi is szerencsét?

Fölállt és kinyújtotta a kezét, de Leslie húzódozott. Nincs túl nagy kedve táncolni olyasvalakivel, aki így parancsolgat neki. De talán igaza van. A teremben meleg volt, s a tánctól még inkább melege támad.

Megfogta John kezét.

– Tehát rajta. Ne gondolja az a kettő, hogy csak ők tudnak táncolni.

Néhány forgás a táncparketten elég volt ahhoz, hogy Leslie belássa, jobb, hogy nem ivott több bort. John kitűnő táncos, és szédítő tempót diktált.

– Hol tanultál táncolni? – kérdezte a lány két pörgés között. Majdnem kiabálnia kellett a hangos zene miatt. A parkettre eközben egyre több pár jött.

– Európában. És te?

– Milwaukee-ban – nevetett Leslie. – De már én is voltam Európában.

John elakadt, kitért egy másik pár elől, aztán szünet nélkül táncolt, amíg Leslie nyögni nem kezdett: – Mit szólnál egy kis szünethez? Maratoni tánchoz nem vagyok igazán formában.

– Én sem. – Az asztalhoz közeledve John a homlokát törölgette.

Teljesen elfelejtette, milyen megerőltető dolog táncolni. Leslie épp leült, amikor az a nő, aki elsőként lépett a párjával a parkettre, odajött és bemutatkozott.

– Maria Braemer vagyok. Megszöktethetem a következő körökre a férjét? Úgy láttam, ragyogó táncos. A műsorok elején mindig a fivéremmel, Carllal táncolok, de más nem kér fel. Mind azt hiszik, nem elég jók.

– Kérem.

Leslie tudta, hogy a kérdést inkább Johnhoz intézték, mert Maria le sem vette a szemét a férfiről.

– A legnagyobb örömmel – fogta meg John Maria karját, és visszavezette a parkettre.

Bámulatos, hogy egyesek milyen gyorsan ki tudják pihenni magukat – mormolta Leslie. De hát miért is csodálkozzon? John továbbra is zsákmányra éhes tigris maradt. Maria pedig igen csinos és kivágott blúza figyelemreméltó kebleiből is látni engedett egy darabot.

Minél tovább tartott a tánc, Leslie annál inkább bosszankodott. Hagyd már abba, figyelmeztette magát újra meg újra, még nem a férjed, és ha továbbra is így tesz, soha nem is lesz az. Megszomjazott. Az asztalról időközben elvitték a vacsora maradványait. Intett a pincérnek és rendelt két pohár sört.

A pincér helyett Maria fivére hozta az asztalhoz a poharakat.

– Nagy örömet szerezne nekem, ha táncolna velem. Szünetelek a bárnál, és úgy látom, hogy a férjét a húgom veszi igénybe.

– Szívesen.

Leslie gyorsan kortyolt egyet a sörből, fölállt, a parkettre vonult Carllal. Carl szintén gyakorlott táncos, és mivel kisebb volt, mint John, még gyorsabb. Leslie teljesen átadta magát a ritmusnak és integetett Johnnak, amikor elviharzott mellette. Úgy tűnt, hogy a férfi nem veszi őt észre, mert csak Mariát látja, pontosabban a ruhakivágást. Szóval ez volna az ő elképzelése a hűségről, gondolta Leslie dühösen. Egy estét sem bír ki egyetlen nővel.

Még kedvesebben mosolygott Cárira.

– Csodálatosan táncol. Ugye még nem fáradt el?

A két következő forduló alatt kizárólag Cárira koncentrált. Nehogy John azt higgye, hogy fut utána. Amikor végre megfordult, sehol sem látta, sem a parketten, sem az asztaluknál. Maria is eltűnt.

Leslie-nek a hideg futkosott a hátán. Nem, ilyet John nem tesz. Nem teszi, ha tényleg el akarja nyerni a beleegyezését a házassághoz. Vagy azok közé a férfiak közé tartozna, akik egyetlen kedvező helyzetet sem hagynak ki? Akkor viszont örülhet, ha ez időben kiderül.

Alig tudta kivárni a tánc végét. Köszönetet mondott Cárinak, fáradtságára hivatkozott és visszatért az asztalhoz. Egy pillantással meggyőződött arról, hogy John nem nyúlt a sörhöz. Mennyire siethetett! Talán azt képzelte, hogy nem veszi észre a távozását?

Dühtől és csalódottságtól remegve lassan fölment a lépcsőn, összecsomagolok és eltűnök, gondolta, és éppen ki akarta nyitni szobájuk ajtaját, amikor egy női hangra lett figyelmes.

– Hagyd már abba! – sikított valaki. – Nagyon szemtelen vagy!

Ezután már csak viháncolást hallott.

Most aztán elég, gondolta Leslie. Most jól megmondja a jóságos Johnnak, hogy mit tart az ellenállhatatlan férfiasságáról. Megfordította a zárban a kulcsot, és akkora lendülettel nyitotta ki az ajtót, hogy az hangos csattanással vágódott a falnak.

A szoba sötét volt, csak a tévé képernyője villogott, abban pedig egy telt idomú szőkeség próbálta kivédeni hódolója viharos támadását.

John az ágyban feküdt és aludt. A takarót vállig fölhúzta.

Hirtelen gyöngeség fogta el, amikor fölfedezte a tévedését. Vagy mégsem volt tévedés? Lehet, hogy Maria csak azután távozott, hogy Johnt álomba ringatta? Leslie halkan becsukta az ajtót és lábujjhegyen osont be a szobába.

– Nem kell úgy settenkedned – szólt John álmosan. – A kissé zajos belépőd fölébresztett.

– Sajnálom – nézett oda röviden Leslie. – Nem tudtam, hogy már alszol.

– Pontosan tudom, mit gondoltál. Azt, hogy Mariával fekszem itt az ágyban. Nagyon csalódott vagy?

– Semmi ilyesmit nem hittem – ellenkezett Leslie tüzesen. – Csak azon csodálkozom, hogy úgy táncoltál, mintha a mesebeli piros cipő lenne a lábadon, és hogy azután Mariával egy időben tűntél el.

– Egyszerűen nem tudta abbahagyni a táncot, így végül be kellett vallanom, mennyire fáradt vagyok. Láttam, hogy jól szórakozol, ezért nem láttam indokoltnak, hogy zavarjalak. Kifelé menvén találkoztunk az anyjával, a ház tulajdonosával. Szemrehányásokat tett Mariának, hogy egy már nem túl fiatal férfit így kifárasztott, és megint a bárhoz küldte a lányát. Vége a történetnek.

– Tehát az éber anya dúlta föl a boldogságotokat? – kérdezte Leslie csípősen. Nyújtózkodott, hogy hátán elérje a cipzárt. – Tényleg pech, John. Legközelebb nagyobb sikert kívánok, mint ezúttal volt.

– Nincs ezúttal és nincs legközelebb, viszont kiderítettem amit akartam.

John fölkapcsolta az éjjelilámpát, és fölült. Leslie észrevette, hogy meztelen, legalábbis derékig.

– Gyere, hadd segítsek, mielőtt széttépnéd a ruhádat.

– Elakadt a cipzár. – Bizalmatlanul nézte Johnt. – Semmi sincs rajtad?

– Egy pizsamanadrág. Talán nem hiszel nekem? – Visszahajtotta a takarót és a barna nadrágra mutatott. – És most gyere ide.

Leslie kicsit ódzkodva, de szót fogadott.

– Mit értesz azon, hogy kiderítetted, amit akartál?

John érintése csiklandozta a hátát, amikor megpróbálta kinyitni a cipzárt.

– Keresve se találhattam volna jobb alkalmat, hogy próbára tegyelek. Ha nem lettél volna féltékeny, rosszul állnának a házasság esélyei, így viszont sokat ígérő a helyzet. Be kell vallanom, hogy kielégítő volt az eredmény.

– Nem értem, miért. A viselkedésed nem illett olyasvalakiéhez, aki épp házasodni készül. Te egyáltalán nem tudtad… jaj!

– Végre! – húzta le John a cipzárt és megsimogatta Leslie hátát.

– Azonnal hagyd abba! – kiáltott fel, amikor a férfi letűrte a vállán a ruhát.

John közelebb húzta Leslie-t, és a vállához szorította az arcát.

– Milyen puha a bőröd!

Leslie ki akarta magát szabadítani, de John nem engedte.

– Csak akkor engedlek el, ha abbahagyod ezt a butaságot Mariával.

Még mindig izgatott vagy, érzem. Mégis mit gondoltál? Hogy azon nyomban elcsábítom?

– Kitelne tőled – makacskodott Leslie. – Maria épp eléggé fölajánlkozott. Miért is ne használtad volna ki?

Leslie összerezzent, amikor John átkarolta és lágyan megcsókolta a melleit. Egész testét elöntötte a forróság. Kelj föl, figyelmeztette saját magát, kelj föl, mielőtt túl késő lesz. De nem tudott mozdulni.

– Bebizonyítsam, hogy nem nyúltam Mariához? – kérdezte halkan a férfi.

– Hogyan akarod ezt bebizonyítani? – fordult felé Leslie.

A férfi sötét szemei elárulták a vágyakozást.

– Végtére is nem vagyok már tizenhét éves, Leslie.

Amikor megcsókolta, a lány már nem tiltakozott. Eddig nem sejtett érzések vihara kavargott benne. Olyan volt, mintha egyszerre volna kábult és éber. John előtt egyetlen férfi se hozta ilyen állapotba. Ez nem lehet csupán vágy, ez maga a szerelem. Egy nagy, mély szerelem, amely hirtelen az egész világot megváltoztatta.

– A boldog házassághoz a beteljesült szexuális élet is szükséges.

Némelyek azt hiszik, le tudnak erről mondani, de én nem tartozom közéjük – mondta a férfi. – Még ha megpróbálnám, sem tudnám letagadni a vágyat, ami feléd hajt.

– Miért teszed ezt? – kérdezte Leslie halkan. A ruhája és a melltartója lecsúszott, és semmit sem kívánt jobban, mint hogy John karjaiba simulhasson és mellét a mellén érezze.

John kisimította a lány arcába hulló haját.

– Mert a beteljesületlen vágy kínokkal jár. Ezt tudnod kell. – Megint megcsókolta, forrón és vágyakozva. – Ugyanilyen vágyat érzel irántam, igaz?

Leslie John nyaka köré kulcsolta a karját. Most egészen közel akart lenni hozzá, minden érintése fokozta a tüzet, ami belülről hevítette.

Mennyire szerette ezt a férfit! John kívánta, de neki csak egy szót kellett volna mondania, és nem zaklatja tovább.

Úgy tűnt, hogy erre a férfira várt. Már régen övé volt a szíve, miért utasítaná most vissza? Talán összeházasodnak, de talán nem. Ebben a pillanatban ez nem volt fontos. Csak annyit tudott, hogy az életében soha többé nem lesz olyan férfi, mint John.

Ajkaival megkereste a férfi száját, és John viszonozta a csókjait, először visszafogottan, majd egyre szenvedélyesebben.

Anélkül, hogy Leslie-t elengedte volna, visszaereszkedett az ágyra.

Leslie nem tiltakozott, amikor tovább vetkőztette, mígnem meztelenül feküdt mellette.

– Most te – simogatta meg a lányt, akinek a teste minden gyengédségre egyre érzékenyebben reagált. Leslie izgalma nőtt, és egyre fokozta vágyát. Kioldotta John pizsamanadrágját és levetkőztette őt is.

Félénken elkezdte viszonozni a férfi gyengédségeit, míg az tompán felnyögött.

– Miért hagyod abba? – kérdezte, amikor a lány bizonytalanul nézett rá. – Csak azt akartam értésedre adni, hogy mennyire jó.

Leslie úgy érezte, hogy érzelmek hullámai ragadják el. Hogyan tarthatta Johnt valaha is érzéketlennek? Olyan természetességgel, amin maga is meglepődött, odafeküdt John mellé, és egyre felszabadultabban csókolta. Mozdulatait a férfiéhoz igazította és felsóhajtott az élvezettől. Meddig tudja még elviselni ezt a belső tüzet? Egész teste kielégülés után vágyott.

John fölé hajolt. Kezeivel és ajkával még jobban izgalomba hozta, míg a vágytól remegni nem kezdett, ösztönösen megpróbálta ő is ugyanilyen boldoggá tenni a férfit. John izgalmának minden jele fokozta az ő odaadását, egészen addig, amíg azt hitte, nem tudja már elviselni a feszültséget.

– Ne hagyd abba! – könyörgött, anélkül, hogy ez tudatosult volna benne. – Most ne hagyd abba!

Mintha John erre várt volna. Leslie érezte a súlyát, ahogy ráfeküdt és teljesen betöltötte. Gyengéd, ritmikus mozdulatokkal, amelyek lassan fokozódtak, egyre vadabbak és szenvedélyesebbek lettek, eljuttatta a lányt az élvezet csúcspontjára, amely egész tudatát kioltotta.

Leslie nézte Johnt, aki most teljesen elernyedten feküdt a karjaiban.

Szép volt? Milyen keveset jelentett most az, hogy szép. Leslie megfelelő szó után kutatott, de egyik sem tudta kifejezni azt, amit érzett. Csak azt tudta, hogy nagyon boldog, és hogy nem szabad, hogy vége legyen.

– John – mondta halkan. – John, hallasz?

John óvatosan oldalra gurult.

– Bocsáss meg, nem akartalak agyonnyomni.

– Nem arra gondoltam – fordult feléje Leslie, és megsimogatta az arcát. – Figyelj rám, John! Feleségül akarok menni hozzád.

John fölemelte a fejét, álmosan ránézett, és megszólalt: – Nem most, Leslie.

A lány értetlenül meredt rá.

– Mi a baj, John? Valamit rosszul csináltam?

– Jaj, istenem, dehogy! – hunyta le megint a szemét John.

– Mi történt? Miért nem akarsz már feleségül venni?

John sóhajtott.

– Hiszen feleségül akarlak venni.

– Akkor már semmit sem értek.

John a legkiismerhetetlenebb férfi volt, akit Leslie csak el tudott képzelni. Először fogva tartotta, mint egy bűnözőt, aztán majdnem elcsábította, végül kérte, hogy legyen a felesége. Ha azonnal igent mondott volna, minden rendben lenne. Most viszont kimondta az igent, de úgy tűnt, a férfit ez nem érdekelte.

– Néha azt hiszem, hogy csak azért vagy a világon, hogy engem a kétségbeesésbe kergess.

John a karjaiba vonta.

– Én pedig néha azt hiszem, hogy csak azért vagy a világon, hogy ne hagyj aludni. Elcsábítottalak, Leslie. Ebben a pillanatban az ördöghöz is férjhez mennél. Hunyd le a szemed és aludj. Holnap reggel mindenről beszélünk. Jó éjt!

Leslie hozzásimult, és észrevette, hogy a férfi rövid idő múlva elaludt. Hogyan értse John szavait? Egy ponton nyilván tévedett: John nem azért aludt vele, hogy kicsikarja beleegyezését a házasságba.

Ebből a szempontból igazat kellett adnia neki, még akkor is, ha túlzás volt, hogy ebben a helyzetben az ördöghöz is feleségül ment volna. De ő újra igent mondana, holnap reggel is, ébren is.

Most csak álmodozni akart. Csodálatos érzés volt John karjai közt feküdni, távol a világtól, ahol felőle most bármi is történhetett. Még szorosabban átkarolta, miközben a férfi álmában valamit morgott.

– Jó éjszakát – súgta Leslie. – Álmodj édeset!

9. FEJEZET

A telefon csörgése Leslie-t mély álomból ébresztette. Először azt se tudta hol van, majd lassan minden körvonalazódott. Kora reggel volt, a nap első sugarai behatoltak a félig összehúzott függönyökön és lágy alapfényt adtak a hotelszobának.

Megint csörgött a telefon. Ki akarhatott ilyen korán valamit? Leslie oldalra fordult és a kagyló után nyúlt.

– Halló!

– Mrs. Caldwell?

– Tessék… – Leslie meghökkent a szokatlan megszólításon.

– Sajnálom, hogy ilyen korán kell zavarnom. Bob Meyers vagyok a benzinkúttól. Éjszaka valaki betört a teherautójukba. Már hívtam egy lakatost a javításhoz és értesítettem a rendőrséget. Sajnos önökre volna szükség, hogy megállapítsuk, mi hiányzik.

– Te jó ég! – szállt ki az álom azonnal Leslie szeméből. – Nagyon köszönjük, Mr. Meyers. Olyan gyorsan jövünk, ahogy csak tudunk.

– Mi a baj? – kérdezte John, amikor Leslie letette a kagylót.

– Éjszaka feltörte valaki a teherautót. A lehető leggyorsabban oda kell mennünk, hogy válaszoljunk a rendőrség kérdéseire.

John egyetlen lendülettel felült.

– Callahan!

– Tényleg azt hiszed? – borzongott meg Leslie.

– Bármibe mernék fogadni.

John már indult is a fürdőszobába.

Leslie is azonnal kiugrott az ágyból és előkapott valami ruhát. Farmert, piros-fehér csíkos blúzt és kék pulóvert. Türelmetlenül várta, hogy szabad legyen a fürdőszoba.

John készen, felöltözve jött ki.

– Amint tisztáztam mindent, visszajövök.

– Mi az, hogy visszajössz? – kérdezte Leslie elképedve. – Tíz perc múlva készen vagyok.

– Leslie – tette John a vállára a kezét. – Szeretném, ha itt maradnál.

Callahan talán elbújt valahol, és csak ránk vár. Lassanként azt hiszem, hogy nem teljesen normális. Kérlek – fűzte még hozzá, amikor Leslie durcásan hallgatott.

– John, én… – A férfit utánozva ő is annak vállára tette a kezét és elszánt arccal nézett rá. – Veled megyek. Ha még feleségül akarsz venni, meg kell szoknod, hogy partnered van jó és rossz órákban is, nem pedig csak valaki, akit kedved szerint hívsz, majd aztán újra elküldesz. Nem félek, John. A rendőrség ott van, és sakkban tarthatja Callahant, ha előbújna a rejtekhelyéről.

John arca barátságosabbá vált, aztán elnevette magát.

– Hát jó. Rendben. –Tetőtől talpig végigmérte a lányt. – Elfelejtetted, hogy meztelen vagy? Mit gondolsz, mi történik velem, ha így látlak?

Hová tűnt a szeméremérzeted?

Leslie elpirult és hátrált egy lépést.

– Nem gondolod, hogy egy kicsit késő, hogy ezt megkérdezd?

Összeszedte az előkészített holmiját és a fürdőszobába szaladt.

Bob Meyers nem győzött bocsánatot kérni, amikor megérkeztek a benzinkúthoz.

– Ilyesmi még sohase történt – állította. – Tényleg nem tudom, ki lehetett az. Éjfélig nyitva tartottunk, és reggel ötkor megint itt voltunk.

A két időpont között történhetett.

Leslie tüstént eltűnt az autóban. Még mielőtt John az első kérdésre válaszolt volna, kinézett az ablakon és szólt neki.

– Tessék! Mi van?

– Mindent feldúltak, de úgy tűnik, semmi se hiányzik. Hát nem különös?

John elnézést kért a rendőröktől és meggyőződött arról, hogy Leslienek igaza volt.

– Semmi sem hiányzik, biztos úr – nyugtázta. – Ilyen körülmények között eltekinthetünk a bejelentéstől. – Leslie felé fordult. – Változatlanul meg vagyok győződve arról, hogy Callahan tette. Csak tudnám, mit keres! A te jelenléted nyomait nem kereshette, mert elvitte volna a rózsaszín ruhát.

– Mi egyebet kereshetett? – Leslie gondolkodott és hirtelen elsápadt.

– Talán alvás közben akart meglepni minket, és – megölni.

John aggodalmas képet vágott.

– Nem tudom már, hogy mit gondoljak, de úgy tűnik, Callahan nagyon akar valamit. Egy dolog viszont biztos.

– Micsoda?

– Mindenképpen elkísérlek St. Louisba.

– Nincs ellene kifogásom.

– Jó. Odaát az az üzlet már kinyitott. Vegyél valami reggelit, amíg Bobbal elszámolok, és elköszönök a rendőröktől. Minél előbb indulunk, annál jobb.

Amint Leslie visszatért, John elindult. A lány hátramászott, két pohárba tejet töltött és tányérra tette a fánkot. A tej csomagolásán egy elrabolt fiú arca volt látható, névvel, korral és az eltűnés dátumával.

Leslie tudta, hogy a rendőrség gyakran él ilyen módszerekkel a nyomozás során. Alaposabban megnézte az arcot. A fiú neve Frederick Cliff Phillips Marshall, a michigani Crosse Point-ból, és márciusban tűnt el.

Minden kétséget kizáróan Cliff Phillips unokája volt.

Leslie gondolkodott. Valahogy ismerősnek tűnt neki az arc. Márciusban látta volna az újságban? Nem, hiszen akkor Libanonban volt. De látta már ezt az arcot – nem közvetlen közelről, inkább távolról és más szögből.

Váratlanul visszatért az emlék. Mintha villám sújtotta volna Leslie-t.

Látta a fiút, és most már azt is tudta, hol.

– John! – kiáltotta és félrehúzta a függönyt. – Azonnal meg kell állnod! Valami fontosat akarok mondani.

John megrázta a fejét.

– Itt nem mehetek az oldalsó sávban. Csak vészhelyzetben állhatok meg.

– Ez vészhelyzet, hidd el! – John arca elé tartotta a tejesdobozt.

Tudod, hogy Cliff Phillips unokája van rajta? – John bólintott. – Azt hiszem, láttam a fiút.

– Hol? – lassított le rögtön John.

– New Yorkban, a piacon. Lehet, hogy van róla egy fotó a filmemen.

John leállította a kocsit és kivette Leslie kezéből a dobozt.

– Ez valóban Phillips unokája. A rendőrség modern módszerei tényleg nem lebecsülendők. Szóval, azt mondod, a piacon. És ott hol?

– Egy teherautó hátuljában. Kissé távolabb állt a tiédtől. A fiú egy férfinak segített salátásládákat kirakodni. Mindig csak rövid időre tűnt elő, ez ingerelt arra, hogy lefényképezzem. Épp akkor jöttél te, és kértél, hogy menjek félre. A felvétel valószínűleg elmozdult, de talán fel lehet ismerni valamit.

– Emlékszem. Útban voltál, és azt mondtam: Vigyázat, fiatalasszony!

Emlékszel, hogyan nézett ki a férfi?

Leslie a fejét rázta.

– Sajnos, nem. Sötét öltözet volt rajta, de az arcát nem láttam, mert egész idő alatt háttal állt nekem. Talán felismerünk valamit, ha kinagyítjuk a felvételt. Egy nevet a ládán, vagy valami hasonlót.

John elgondolkodva nézett maga elé.

– Valószínűleg stimmel. Bár nem tudom fölfogni, hogy miért és hogyan, de valahogy összeülik. Istenem, micsoda véletlen!

– Mire gondolsz? – kérdezte Leslie izgatottan. Bosszantotta, hogy a férfi nem fejezte ki magát világosan.

– Callahan. Ha látta, hogy felvételeket csináltál, és ha a fiú az kocsijában van…

– De miért lenne nála a fiú? Magad mondtad, hogy nem kértek váltságdíjat. Ezenkívül Mr. Phillips alkalmazottja, és állandóan számolnia kellene a leleplezéssel. Nem, John, ennek így nincs értelme. De a dolog a fotókkal… Ha azt hiszi, hogy lefényképeztem őt és a fiút, ez épp elég ok arra, hogy kövessen, és a filmre vadásszon. A többi – legalábbis szerintem – nem illik össze.

– Igazad van, a többi nem illik össze. Egyébként nem kellene attól tartania, hogy Phillips leleplezi, hiszen Kaliforniában él, Phillips a családjával pedig általában Michiganben. A két hely között kétezer mérföld a távolság.

John áthatóan nézett Leslie-re.

– Pillanatnyilag a legfőbb probléma, hogy hol lehetne előhívni a filmet, mégpedig olyan gyorsan, ahogy csak lehet. Van valami ötleted?

– Van. M. Braemer, a szállásadónk amatőrfotós. A hallban látható képeket is ő készítette. Fogadni mernék, hogy van egy sötétkamrája, amit a rendelkezésünkre tudna bocsátani.

Leslie feltevése helyesnek bizonyult. Mr. Braemer nemcsak a sötétkamráját, hanem a segítségét is felajánlotta. Az előhívás hamar elkészült. Johnnak elég volt nagyítóval megvizsgálni a kérdéses képet, hogy azonosítsa Callahant és a fiút.

– Valóban, ez Callahan, a fiú pedig Freddie. Szerencsére nagyjából egészségesnek látszik. Hacsak… jaj, nem! – John elborzadt. – Emlékszel arra a nagy táskára, amit Callahan a teherautójáról emelt le, és a mosószalonba vitt?

– Jaj, John! Milyen borzalmas? –Jeges borzongás futott végig Leslie-n.

– Tényleg olyan nagy volt az a táska? – Mikor John bólintott, könnyek szöktek a szemébe. – Most mit tehetnénk? Talán hívjuk a rendőrséget?

John a fejét rázta.

– Ennek pillanatnyilag nincs sok értelme. Abból kell kiindulnunk, hogy Callahan még mindig fogva tartja a fiút. Egyedül isten a megmondhatója, hogy ez így van-e valóban, mert Callahan ideges, és ezért mindenre képes. Egy rendőr puszta látása elég lenne ahhoz, hogy rövidzárlatot váltson ki benne. Freddie egy percig sincs nála biztonságban. Ezért azt tartanám a legjobbnak, ha Callahant elcsípném, és lehetőleg minél messzebbre csalogatnám a kocsijából, hogy ki tudjam szabadítani a fiút. Engem nem tart ellenfélnek. A meglepetést is beleszámítva, tulajdonképpen sikerülnie kellene.

– Ez meg mit jelentsen? Csak nem akarsz itthagyni?

– Leslie! Kérlek! Nem vállalhatok felelősséget azért, ha ilyen veszélyes helyzetbe hozlak. – John észrevette, hogy a lány szemei szikrát szórnak, és engesztelőén mosolygott. – Ezenkívül azt sem tudom, mikor kínálkozik jó alkalom, neked pedig St. Louisba kell menned.

Mr. Braemer biztosan segít, hogy eljuss oda.

Leslie önuralmának vége szakadt.

– A pokolba St. Louisszal! – kiáltott, még mielőtt Mr. Braemer bármit is mondhatott volna. – Veled megyek! – Miért is hagyná, hogy John félretolja? Végül is ő fedezte fel a fiút, nem John. –Vagy egyedül akarod learatni a babérokat? Talán fairnek tartod?

– Butaság! – John is felemelte a hangját. – Nem fogod föl, hogy aggódom miattad? Leslie! Callahan nem engem követ. Téged akar, és a képeket.

– Ezt tudom, de én is aggódom miattad. – Leslie észrevette, hogy Mr. Braemer összerezzent, és lejjebb vette a hangját. – Azonkívül azt hiszem, hogy kettőnknek együtt több kilátása van a sikerre. Egyedül nem győznéd. Valakinek ki kell hoznia a fiút, amíg te Callahan figyelmét tereled el. Miért nem látod be?

John gondolkodott, és közben felváltva hol Mr. Braemerre, hol Leslie-re nézett.

– Hát jó – mondta kelletlenül – felőlem jöhetsz, hiszen úgysem hagysz békén. De ne mondd aztán, hogy nem figyelmeztettelek. Mr.

Braemer a tanúm. – A szállodatulajdonos diplomatikusan mosolygott.

– Vagy mindenáron hősként akarsz bevonulni a történelembe?

– Ennek semmi köze a lényeghez.

Leslie azt kívánta, bár ne gyónta volna meg rémálma éjszakáján oly sok rosszul végződött gyerekkori csínyét Johnnak. Most még egyszer annyira aggódott érte, és ez nem illett a terveibe. Nem akart lemaradni csak azért, mert a temperamentuma néha kifejezetten vonzotta a nehéz helyzeteket.

Mindent megköszöntek Mr. Braemernek, és megígérték, hogy hírt adnak róla, ha megtalálták és szerencsésen kiszabadították a fiút.

– Gondolod, hogy Callahan valahol vár ránk? – kérdezte Leslie, amikor újra úton voltak. Beleegyezett, hogy a hálófülkében marad, hadd legyen Callahan továbbra is bizonytalanságban afelől, hogy ott van-e még.

– Aránylag biztos vagyok a dolgunkban, hiszen nem tudhatja, hogy őt gyanúsítjuk a betöréssel. Másrészt azzal is számolnunk kell, hogy gyanakszik ránk, és a hegyekbe szökött, hogy ott bújjon el. Az kellemetlen lenne. Ott az se nagyon segítene, ha a rendőrség vonulna ki nyomozókutyákkal és helikopterrel. Nagyobb az esélyünk, ha csak a fotókra gondol, és továbbra is a közelünkben marad. Te vagy a csali, Leslie, de nem láthat meg.

John elhallgatott, Leslie pedig a gondolataiba merült. Végiggondolta az elmúlt napok történéseit, de nehezére esett bármilyen értelmet is találnia ebben az összekuszált történetben. A sors hozta össze Johnnal, és itt van ez a kisfiú is, aki már majdnem három hónapja van egy kiszámíthatatlan férfi fogságában. Vajon sikerül-e kiszabadítaniuk?

Leslie sóhajtott. Mennyire másképp lenne minden, ha nem jutott volna az eszébe, hogy leendő kiadójára egy piros Corvette-tel tegyen jó benyomást.

Másrészt eddig még mindig szerencséje volt. John nem tért vissza az elhamarkodott házassági ígéretére, s legközelebb majd óvatosabb lesz vele. Menjen csak vissza a barátnőihez! Ettől az elképzeléstől persze kezdetben szenvedne, de azért nem cselekedhet másképp.

Számára a szex és a szerelem elválaszthatatlan egymástól, John felfogása szerint viszont egyiknek nincs köze a másikhoz. Mit ér azzal, ha a férfi eljátssza neki azt a szerelmet, amit nem is érez? Még sok más nővel is lefeküdne, Leslie-nek meg kellene hát tanulnia, hogy ezzel a gondolattal éljen.

Összerezzent, amikor hirtelen meghallotta John hangját.

– Még nem volt időnk a tegnap történtekről beszélni – kezdte.

Leslie csodálkozott, hogy ugyanarra gondoltak mindketten.

– Elég fáradtnak érzem magam, megbocsáthatatlanul kihasználtam a helyzetet.

Leslie a mikrofonra bámult. Tényleg jól hallotta? John azt hitte, hogy egyedül ő a bűnös abban, hogy engedett a csábításnak? Mennyire rosszul ismeri őt még mindig a férfi. Pedig ő mindezt már napokkal ezelőtt előre látta, amióta tudta, hogy szereti Johnt. De John másképp hitte. Az ő eszét és belátását ezúttal legyőzte a testi szenvedély.

Leslie nem tudta, mit tartson erről. Vajon John udvariaskodott csupán, vagy csak gyöngéden a tudomására akarta hozni, hogy az egész esetet nem tartja túl komolynak, és semmiféle kötelességek és következmények nem fakadhatnak belőle.

Harag és fájdalom tombolt Leslie szívében. Miért nem mondja meg a férfi egyszerűen az igazat? Miért nem mondja ki kereken, hogy fontosabb számára a szabadság – esetleg még a politikai karrierje árán is?

Leslie nem akarta, hogy bocsánatot kérjenek tőle. Szabad akaratából tette, amit tett, és nem bánt meg semmit. Ellenkezőleg, nagyon boldog volt a férfi karjai között. Miért akarta ezt John most szavakkal szétrombolni?

– Nem panaszkodtam – mondta durcásan. – Vagy hallottál valami ilyesmit? Csak azt tudom, hogy megparancsoltad, tartsam a szám, amikor bele akartam egyezni a házasságba. Ez minden.

– Eltekintve egy apróságtól.

– Mégpedig?

– Hogy a szerelmes éjszakánk talán nem marad következmények nélkül.

Leslie megijedt. Nem csoda, ha John aggódik. Talán miatta aggódik, talán azért, hogy neki magának ne legyenek kellemetlenségei. John szerelme Leslie számára a legnagyobb boldogságot jelentené, de semmiképp se érezze kötelességének, hogy feleségül vegye. Milyen jó, hogy józanul elutasította a lány beleegyezését. És micsoda sokkot jelentett, hogy a játék majdnem komolyra változott!

– Biztos vagyok abban, hogy nem lesz semmi következménye – hazudta, és azt remélte, hogy a hosszú csönd nem árulta el, hogy koránt sincs meggyőződve a dologról. – Ennyire naivnak tartasz?

– Semmiképp se tartalak naivnak – Leslie megkönnyebbülést hallott kicsendülni John hangjából –, de attól tartottam, hogy azért egyeztél bele a házasságba.

– Tehát számításból?

– így sohasem fejezném ki magam.

– Talán nem, de így gondoltad. Ne félj, csak az történt, hogy egy pillanatig nem voltam magamnál.

– Válaszod tehát ma reggel újra: nem?

– Eltaláltad. – Becsületesebb lenne, ha elmondaná Johnnak csalódása okát, de hiányzott hozzá a bátorsága. – Miért kérdezed?

– Csak úgy.

Leslie szerette volna látni a férfi arcát. Olyan hanyagul beszélt, mintha semmi köze se lenne ezekhez a dolgokhoz. Lezárta az ügyet, vagy ugyanúgy nem akarja kiadni az érzéseit, akárcsak ő?

– Na nézd csak, ki jön itt – szólalt meg hirtelen kissé ideges hangon John. – Megint itt jön mögöttünk. Hol lehetett egész idő alatt?

Leslie tudta, hogy csak Callahanről lehet szó.

– Most mit tegyünk? – kérdezte izgatottan. – Gondolod, hogy megáll a következő pihenőhelyen? Hol vagyunk egyáltalán?

– Nem sokkal a memphisi elágazás előtt. Megkönnyítem Callahan döntését, és magam keresek a céljainknak megfelelő helyet. Nem lehet se túl nagy, se túl forgalmas. Kiszállok és megiszom egy kávét. Lehet, hogy Callahan megszólít, mint azt már többször is tette. Akkor megemlíthetem neki a betörést, és megfigyelhetem a reakcióit. Akkor vagy tartja magát, vagy elveszti a fejéi. Legalább tudni fogjuk, hányadán állunk vele. Addig nem szeretném eldönteni, hogyan cselekedjünk.

– És ha rólam kérdez?

– Akkor a régi taktikánál maradok, és azt állítom, hogy nem értem a kérdést.

– Úgy tűnik, hogy a leendő kongresszusi képviselők kicsit félvállról veszik az igazmondást- gúnyolódott Leslie. – Talán én is megtudhatnám, hogy mi lesz a teendőm?

– Egyelőre semmi.

– Aha! Vajon honnan is tudtam előre, hogy épp ezt a választ kapom?

Megmondanád?

– Sajnos nem. Ha megvan a tervem, kapsz feladatot. A türelmetlenség egy lépéssel se visz előbbre minket. Mindenekelőtt a fiú biztonságára kell gondolnunk.

– Nem is gondolok másra. Gondolod, hogy Callahan bántotta?

– Ha így lenne… – John nem fejezte be a mondatot. Lassított, amiből Leslie arra következtetett, hogy megfelelő pihenőhelyet talált. – Ahogy gondoltam, Callahan hű marad hozzánk. Épp mellettünk állt meg, három méternyire sincs tőlünk. Tehát élvezhetem a társaságát.

John kiszállt, Leslie pedig türelmetlenül várta a visszatérését. Percről percre fokozódott az idegessége. Nem tehetne ő is valamit? Kibírhatatlan ez a tétlenség. Miért ne szállhatna ki titokban, hogy megpróbáljon belesni Callahan kocsijába? Talán felfedezhetné a fiú nyomát.

Előremászott és óvatosan kinyitotta az ajtót. Callahan teherautója pont köztük és az étterem között állt. Ideális lehetőség, hogy kiszálljon és kutatni kezdjen anélkül, hogy bárki is észrevenné. Leslie arra számított, hogy a férfiak körülbelül tíz percig lesznek távol. Tehát elég ideje marad terve megvalósításához.

Tüstént kint termett, és a lépcsőről benézett a másik kocsi vezetőfülkéjébe. Cigarettásdobozokkal, uzsonnás zacskókkal és szerszámokkal volt teleszórva, de ami Leslie tekintetét mágnesként vonzotta, az a kormányon lógó pisztolytáska volt. Benne a fegyver…

Leslie föllélegzett. Tehát Johnnak csak Callahan ökleitől kellett tartania. Talán megszerezhetné a fegyvert is. John biztosan tud vele bánni.

De hol van a fiú? Semmi nem utalt az ittlétére.

Leslie lenyomta a kilincset és megrázta az ajtót, de zárva volt. Kár, hogy nem tud zárakat feltörni, mint ahogy azt John eleinte feltételezte róla. Már majdnem visszatért dolgavégezetlenül, amikor mintha gyenge nyöszörgést hallott volna az elfüggönyözött hálófülkéből. Ez a lyuk nyilvánvalóan kisebb volt az övénél.

Leslie megállt és hallgatózott. A nyöszörgés hangosabb lett, majd emberi hangot hallott, de olyan gyengén, hogy majd elállt a szívverése.

– Sebastian, te vagy az? Éhes vagyok! Hoztál nekem valamit? Sebastian, hallasz? Jól viselkedem, és benn maradok. Megígérem!

Borzalmas! A fiú nem is kap eleget enni! Valószínűleg büntetésül azért, mert elhagyta a börtönét. Mióta a fényképe a tejesdobozon is szerepel, Callahan nyilván még egyszer annyira fél a leleplezéstől.

Leslie akkora gyűlöletet érzett Callahan iránt, akit nem ismert, de aki annyi rossznak az okozója, hogy egyszerre mindén mindegy volt neki.

Hogyan bánhatott így egy gyerekkel?

Kívülről megkocogtatta a hálófülke falát.

– Freddie! – szólt halkan. – Te vagy az? Hallasz engem?

Egy pillanatra csönd lett, majd újra megszólalt a gyenge hang.

– Igen, Freddie vagyok. Te ki vagy? Honnan tudod a nevemet?

– Később megmagyarázom. Leslie-nek hívnak, John Caldwellel vagyok itt. Ö a nagypapád barátja. –Vagy az lesz, ha kiszabadítunk innen téged – fűzte hozzá magában. – Azért vagyunk itt, hogy kihozzunk onnan.

– Hogyan?

– Azt még nem tudom, de majdcsak eszünkbe jut valami. Nemsokára megint a családoddal leszel, ezt megígérem. Legyél még egy kis türelemmel, és ne áruld el Mr. Callahannek, hogy beszéltem veled. Különben az utolsó pillanatban még mindent elronthat.

– De én most akarok kijönni! – nézett ki Freddie a függönyön. Sápadt volt és sovány, szőke haja borzas, szemében pedig könnyek ültek.

Nem tudod kinyitni az ajtót?

Leslie megrázta a kilincset, de az nem engedett.

– S te nem tudod belülről kinyitni? – kérdezte. Freddie megrázta a fejét.

– Sebastian leszerelte a kilincset.

Előjött a függöny mögül, és orrát az ablakhoz nyomta. Akkora kétségbeesés és egyúttal annyi remény ült a tekintetében, hogy Leslie nem habozhatott tovább. Egyszerűen nem hagyhatta cserben a fiút. Valahogy ki kell hoznia. Erre maradt még körülbelül öt perce.

Kicsit latolgatott, de végül is úgy döntött, hogy nincs más mód: be kell törni az üveget, hogy Freddie kimászhasson.

– Betöröm az ablakot – mondta. – Hozok egy nagy csavarkulcsot a teherautónkból. Menj a függöny mögé, hogy ne érjenek a szilánkok! Ha elég nagy a nyílás, kimászol és átjössz hozzánk. Ott sok enni- és innivaló van. Megértettél?

– Igen. Megint elbújok, ha jössz a csavarkulccsal.

Szegény fiú, gondolta Leslie, nem hiszi már, hogy sikerülhet. De amikor visszajött, a fiú arca ragyogott az örömtől és eltűnt a függöny mögött.

Leslie lendületet vett és teljes erejéből az ablakba csapott. Többször kellett ütnie, amíg akkora lett a nyílás, hogy a fiú kiférhetett rajta.

– Freddie! – szólt, amikor elkészült –, gyere gyorsan!

Éppen elkapta a fiút, amikor meglátta, hogy John és Callahan közelednek. Beszélgetésük félbeszakadt, amikor megpillantották a lányt és a kisfiút. Callahan futni kezdett, de John a sarkában maradt. Leslie most csak a fiúra gondolt.

– Értesítse a rendőrséget! – kiáltotta oda az egyik vezetőnek, aki távolabbról figyelte a jelenetet. – Siessen!

Freddie-t John teherautójába tuszkolta, beszállt mögötte és bevágta az ajtót. Amikor mindketten a hálófülke padlóján kuporogtak, valamennyire biztonságban érezték magukat.

– Jaj, ez izgalmas volt, nem? – ölelte át Freddie-t, és hallgatózott, hogy elérte-e már Callahan a teherautóját, hogy kézbe vegye a fegyvert.

– Nagyon izgalmas! – nyugtázta Freddie és csodálattal nézett Leslie-re. – Klassz vagy!

– Köszönöm, Freddie!

Vajon John is így ítélné meg? Leslie kételkedett benne. Kívülről semmi gyanúsat nem lehetett hallani, és lassan megnyugodott. A mentés sikerült, ezen semmiféle szemrehányás sem változtathat. Pillanatnyilag csak a fiú fontos, aki éhes, és akinek tudnia kell, hogy újra segítőkész emberek között van.

Kinyitotta a hűtőszekrényt, és kivette a tejet, amit csak pár órával ezelőtt vásárolt.

– Nézz ide! – szólt Freddie-hez –, tudtad egyáltalán, milyen híres vagy?

10. FEJEZET

Leslie az ablaknál állt és Memphis fényeit nézte. Egyedül volt Lionel Barstow szállodai szobájában. Annyi minden történt! Bármely percben telefonálhat Mr. Phillips magánrepülőgépének pilótája, hogy a St.

Louis-i indulás időpontját közölje vele. Mr. Phillips ragaszkodott ahhoz, hogy gondoskodjon Leslie megbízatásának pontos teljesítéséről.

Leslie-nek úgy tűnt, hogy az elmúlt négy napnak semmi köze sincs az ő valóságos létezéséhez. A piros Corvette talán egy elvarázsolt autó volt, mint Aladdin csodalámpája, mely egyetlen érintésre a legkülönösebb eseményeket váltotta ki? Leslie nem tudta.

A Johntól való elszakadás fájdalmas nyomokat hagy majd benne, de mégsem akarta kihagyni az életéből ezeket a napokat, az örömöt sem, amit Mr. Marshall arcán látott, amikor az a kis Freddie-t a karjába zárta, és a könnyeket se John szemeiben, amikor az anyját átölelte.

– A, hiszen itt van! – lépett be Lionel Barstow, mosolyogva és bizalomkeltően, mint mindig. – Az elmúlt napok izgalmai után tényleg megérdemli ezt a kis nyugalmat.

Leslie bólintott.

– Már elbúcsúztam a többiektől. Együtt van a család, örülök, hogy John és az anyja újra beszélnek egymással.

– Az ön műve, Leslie, egyedül az ön érdeme. Én évekig hiába kísérleteztem vele, hogy megtörjem John makacsságát. Sohasem jó, ha az ember senkivel sem beszéli meg a dolgokat.

– Valami hasonlót mondtam én is Johnnak. Éreztem, hogy igazságtalan az anyjával szemben. Mindent csak a saját szemszögéből ítélt meg.

– Leslie habozott. – A történetnek ugyanis két értelmezése is lehetséges. Nem?

– Úgy van. De be kell látnia, hogy én, mint ügyvéd, hallgatásra vagyok kötelezve.

– Természetesen – vágta rá gyorsan Leslie. – Csak azt szeretném tudni, helyesek-e a feltevéseim.

– John talán elmeséli egy napon. Tényleg nem tudom, hogy sikerülhetett volna-e bárki másnak ezt véghezvinni.

– Semmit se tettem – mosolygott Leslie. – A piros Corvette az oka.

Lionel Barstow értetlenül nézett rá. Leslie elmesélte neki a balesetet és hogy hogyan került John autójába. Már nem kellett véka alá rejteni az igazságot.

Lionel figyelmesen hallgatta.

– Én is megkérdeztem már magamtól többször, mit jelentsen ez a mese az állítólagos eljegyzésről – vallotta be. – Helyezzük magunkat kényelembe, Leslie. Keverek egy italt, ön pedig kiöntheti végre a lelkét.

Biztosan eltart még egy ideig, míg a repülő startra kész állapotba kerül.

Használjuk ki az alkalmat. Tudja, hogy atyai jó barátja vagyok.

– Ez azt jelenti, hogy kezdettől fogva nem hitt nekünk? Hogy lehet ez?

Követte Lionelt és helyet foglalt.

– A foglalkozás teszi, gyermekem. Abból élek, hogy kitaláljam, amit az emberek gondolnak, de elhallgatnak. Johnt pedig könnyű kiismerni.

Amikor ön megemlítette az eljegyzést, olyan képet vágott, mintha egy pohár keserű orvosságot nyelt volna. Ennek ellenére azonnal tudtam, hogy mindketten meg akarják őrizni a menyasszony-vőlegény szerep látszatait, tehát mindent megtettem, amit tudtam.

– Nem fogtak gyanút a rendőrök?

– Kezdetben igen. Az üzenet a mosdóban elég egyértelműen mutatta, hogy hiba van a kréta körül. Egyet még el kell árulnia, Leslie. Mi köze van mindennek Callahan üldözéséhez? A nyomában voltak, de nem akarták elárulni senkinek. Hogy függ ez össze?

– Tulajdonképpen nem mi voltunk a nyomában, hanem ő a mienkben. John azt hitte, hogy Mr. Phillips bérelte föl, hogy megakadályozza a választási sikerét. Mr. Phillips már megpróbált egyszer ehhez hasonló dolgot.

– Hihetetlen!

– John nagyon félti a hírnevét, így kapóra jött neki a hamis eljegyzés.

Azt állította, hogy ön leadja az első útjába akadó riporternek a sztorit.

Többé-kevésbé kényszeríteni akart, hogy folytassam a játékot, hogy igazoljam a jelenlétemet a teherautójában.

Lionel Barstow a fejét csóválta.

– Egyszerűen nem értem, hogyan juthat ilyen bolond ötlet egy John korabeli férfi eszébe. Mintha sportot űzne a bújósdiból. A fiam, Aaron is ilyen. Nevetséges, hogy mit meg nem tesz azért, hogy megtévessze a szüleit. Csak azzal vigasztaljuk magunkat, több bajunk volna vele, ha szoknyapecérkedne. Ennyiben Johnnak igaza van, ha óvatos. A közvélemény érzékenyen reagál a pikáns kalandokra. – Elgondolkodva nézte Leslie-t. – Visszautasította az ajánlatát! Miért? Hiszen szereti Johnt.

Leslie majdnem félrenyelte a brandyt. Nem csoda, hogy Lionel Barstowról az a hír járja, hogy gondolatolvasó.

– Ez annyira nyilvánvaló?

– Számomra igen, Leslie. John kedves fiú, melegszívű és nagyvonalú.

– Tudom. – Leslie a könnyeivel küszködött. – De a szerelem köztünk egyoldalú.

– Nem téved?

– Nem. John túl sokáig játszott. Talán az anyja iránti gyűlölete juttatta el idáig. Megígérte, hogy tökéletes férj lesz, de ez nem elég. Nem tehetem kockára az egész életemet.

– Ezt megértem, bár tudom, hogy John szereti önt, mégpedig teljes szívéből. Csak még benne sem tudatosult. – Lionel Barstow megemelte a poharát. – Ne csüggedjen, Leslie. Johnnak talán még szüksége van egy kis időre ahhoz, hogy rátaláljon önmagára, de a kezdő lépéseket megtette. Kibékült az anyjával. Higgye el, hogy nemsokára újra megkéri a kezét, mégpedig szerelemből. Nyelje le a könnyeit, gyermekem.

Fogadok a legközelebbi tíz sajtófotóra, amit rólam csinál. Ha veszítek, mindegyikért duplán fizetek.

Leslie nevetett.

– Szóval egy olyan fogadást ajánl, melyben azt kell kívánnom, hogy veszítsek? Benne vagyok.

A telefon megszólalt, de nem Mr. Phillips pilótája volt. Lionel Barstow hosszan hallgatta a hívót, majd visszajött a helyére.

– Érdekes hívás volt – mesélte. – Mr. Callahan végre részletes beismerő vallomást tett, és most már tudjuk, miért rabolta el a kis Freddie-t.

Sebastian Callahant a valóságban Lawrence Biggsnek hívják.

– Álnév? Milyen oka lehetett rá, hogy a valódit elhallgassa?

– Könyvelő volt Mr. Phillips egyik üzemében, és adócsalás miatt elbocsátották. Nem talált új munkát, és ezért elvált tőle a felesége.

Callahan, vagyis Biggs, Cliff Phillipset okolta a balsorsáért, és elhatározta, hogy megbosszulja.

– A gyermekén keresztül? – kiáltott Leslie. – Szörnyű!

– Tudta, hogy Cliff Phillips imádja a kis Freddie-t. Tehát álnéven beállt a Phillips-konszern másik részlegébe sofőrnek, és egy michigani útján elrabolta Freddie-t. Maga akarta zsebre vágni a kilátásba helyezett jutalmat, de csak miután Phillips elég hosszú ideig szenvedett.

Isten tudja, milyen időtartamra gondolt. Talán három hónap sem volt elég neki.

– Hihetetlen – vélte Leslie. – Egyáltalán nem úgy beszélt, mint egy könyvelő, bár kicsit talán a külleme… elárulhatta volna. Nem akar átmenni a többiekhez, hogy elmondja nekik a hírt?

– Erre még lesz idő, ha ön eltávozott. Meséljen inkább a szüleiről.

Még beszélgettek egy ideig, aztán másodszor is megszólalt a telefon.

A repülőtér jelentkezett, ahogy várták.

– Nem is tudom, hogy köszönjek meg önnek mindent- mondta Leslie, amikor beszállt Lionel Barstow kocsijába, amely a repülőtérre vitte.

– Az ön segítsége nélkül valószínűleg még mindig St. Louis és Little Rock között ülnénk valamelyik pihenőhelyen, és nem tudnánk, hová vigyük a fiút, és hogyan érjük el a családját. Szerencsénk, hogy ön éppen Memphisben volt.

Lionel mosolygott.

– Talán ezt is a piros Corvette-nek köszönhetjük. Nekem tulajdonképpen már útban kellett volna lennem Nashville felé, de egy öreg barátom rábeszélt, hogy előtte még tartsak egy előadást a diákjainak. – Jobbról-balról megcsókolta Leslie-t. – Ne felejtse el, amit mondtam, és ne veszítse el a bátorságát. John magához tér majd, biztosan tudom.

– Csitt! – Leslie a szájára tette az ujját. – Ne kiabáljuk el.

– Mondtam valamit? – vágta be nevetve az ajtót Lionel, jelzett a sofőrnek, és búcsút intett Leslie-nek. Leslie kényelmesen hátradőlt. Illő finálé, gondolta, hogy az ország leghíresebb kocsijában egy privát repülőhöz vigyenek, amelynek luxusa hasonlít az Adler-1-hez. A Cliff Phillips által kiállított csekk- Leslie hiába tiltakozott- is illett mindehhez. Csak egyvalami hiányzott a fantasztikus kalandban: a Happy-End.

De vajon igaza van-e Lionel Barstownak? Éleslátása lenyűgöző, de John magatartása még nem vallott szerelmes férfira.

Johnnak egyébként nem esett nehezére, hogy Callahant utolérje, és a rendőrség megérkezéséig fogva tartsa. Leslie büntetésül prédikációt várt, mert önhatalmúlag szabadította ki a fiút, de semmi se történt. John atyaian gondoskodott Freddie-ről, megnyugtatta, amíg a rendőrorvos megvizsgálta és megállapította, hogy enyhe sokkon kívül semmi baja.

Leslie úgy érezte, hogy John most más szemmel néz rá. Barátságos volt, de hűvös. Amikor bemutatta az anyjának és a Phillips család többi tagjának, egy szó se esett az eljegyzésről, úgyhogy mindenki azt gondolta, csak azért ment Johnnal, hogy a gyerekrablót elfogja. Azt, hogy Lionel Barstownak megmondta-e az igazat, Leslie nem tudta, csak gyanította.

Leslie-re már alig jutott ideje. Rövid ölelés és egy csók a homlokára, ez volt minden. Se egy búcsúszó, se egy pillantás, se egyéb gesztus.

A viszontlátás az anyjával és a kibékülés Cliff Phillipsszel teljesen igénybe vették. Leslie csak jó barát, aki segített elfogni Callahant.

A St. Louisban töltött hét úgy telt el, hogy John hírt sem adott magáról. Leslie tehát meg volt győződve arról, hogy neki van igaza, Lionel Barstow tévedett. Ja, a Molly! Ismételgette magában a felvételek készítése közben John szavait. Mennyire mélyen ismerhette ezt a felfújt Molly Primrose-t, és mit talált rajta érdekesnek? Mindenki csodálatát fejezte ki Leslie-nek, amikor a kis Frederick Marshall kiszabadításáról szóló hír megjelent a lapokban, csak Molly Primrose nem. A maga gúnyos módján Leslie-t csak a mi kis hősnőnk-nek hívta, és azon mulatott, hogy John nem tanúsít különösebb érdeklődést Leslie iránt.

– Ez velem nem történhetne meg – mondta egyszer. A maszkmester épp pirosítót tett az arcára, hogy egészségesebb külsőt kölcsönözzön neki. – Ha én töltöttem volna három napot John Caldwell teherautójában, még hetekkel később is a lépcsőmön táborozna.

Leslie magánkívül volt a dühtől.

– Valószínűleg mással voltunk elfoglalva – mondta csípősen. – Végül is egy gyerek életéről volt szó. De hogyan is érthetné ezt egy önző, üresfejű próbababa?

A maszkmester annyira rázkódott a nevetéstől, hogy Molly arcára piros csíkot húzott az álláig, ettől a lány hisztérikus rohamot kapott.

Percekig tartott, míg újra megnyugodott.

Leslie mozdulatlanul állt mellette. Nem is gondolt arra, hogy bocsánatot kérjen. Molly megérdemelte. A kitörés segített neki abban, hogy levezesse az elmúlt napok és éjszakák minden feszültségét. Főleg éjszakánként kínozták az emlékek, éberen feküdt az ágyban és azt kívánta, bárcsak megszólalna a telefon.

Töprengett, mi történt volna, ha John komolyan veszi az igent. Visszalépett volna-e Freddie kiszabadítása után, vagy kötelességérzetből elvette volna-e, hogy vele éljen egy szerelem nélküli házasságban?

Leslie-nek néha úgy tűnt, hogy még az is jobb lett volna, mint ez a véget nem érő, kétségbeesett várakozás.

Amikor Leslie szombaton reggel a jegypénztár előtt állt, hogy megváltsa repülőjegyét New Yorkba, hirtelen hangszórón keresztül szólították.

– Kérjük Miss Leslie Lyont, hogy jelentkezzen a csarnokban az információnál!

Leslie megijedt. Remélhetőleg nem valami rossz hír, gondolta, amíg dobogó szívvel az információhoz ment és bemutatkozott.

– Leslie Lyon vagyok – mondta a fiatalembernek.

– Jó napot, Miss Lyon – nyújtott át az egy kék-fehér színű borítékot, amelyen egy repülőtársaság neve állt. – Ez az öné.

Leslie rámeredt a borítékra.

– Nem rendeltem repülőjegyet – mondta zavartan.

– Akkor valaki más tette ön helyett – mosolygott a férfi bátorítón.

Miért nem nyitja ki a borítékot?

– Ja, persze.

Leslie szokatlan feszültséget érzett, amikor kivette a jegyet és felnyitotta. Célpontként San Diego állt rajta. Egy óra múlva kellett indulnia, mégpedig első osztályon. Egy külön cédulán ez állt: Várlak a repülőtéren. John.

– Ez lehetetlen. – Leslie-nek meg kellett kapaszkodnia, annyira szédült. – Egészen elfelejtettem…

– Rosszul van? – kérdezte a fiatalember aggódva.

– Ha én azt tudnám!?

Leslie megpróbált mosolyogni. Fejében kavarogtak a gondolatok. Ez a meghívás Kaliforniába-teljesen elfelejtette, hogy John kérte, munkája végeztével látogassa meg. De ezt még a visszautasítás előtt mondta.

Fenntartotta tehát az ajánlatát? És ha fenntartja, ő most mit tegyen?

– Igen, Melody, én is úgy gondoltam, hogy hazajövök. – Leslie igyekezett megnyugtatni a nővérét. – Ehelyett Kaliforniába repülök. Hogyan? Egész hirtelen. Igen, én is csak most tudtam meg. Csak azért telefonálok, hogy megmondjam neked, feladtam a címetekre egy csekket. Mit mondasz? Igen, a Corvette javítására.

Miért ilyen zavaros az élet? Leslie-nek nehezére esett a döntés, de hogy tudatosan is kitartson mellette, ez felülmúlta az erejét. Már csak az volt a kívánsága, hogy amilyen gyorsan csak lehet, beszálljon a repülőbe, ne maradjon ideje gondolkodni.

Beszállásra hívták, ez megoldotta a problémát.

– Sietnem kell, Melody! – mondta kapkodva, – A legtöbb utas már a gépen van. Jelentkezem, amint tudok valami újat.

Néhány perccel később a DC-10-és első osztályú luxuskabinjában ült. Fotóstáskáját és a most vásárolt kézitáskát az ülés alá állította.

Szerencsére az új világoskék pulóverét vette föl, egy hozzáillő szoknyával. A farmer ezúttal nem a legmegfelelőbb viselet.

Hátradőlt, és lehunyta szemét. Miért nem indulunk végre? – gondolta. Úgy érezte, ezt a feszültséget nem bírja sokáig elviselni.

– Játszik Gin Rommét? – kérdezte a szomszédja, amint eltűnt a No Smoking-felirat.

Leslie bólintott.

– Szívesen.

Tartsák, aminek akarják. Mindenbe belement, ami segítette abban, hogy kibírja a következő három órát.

A várakozó tömegben Leslie azonnal fölfedezte Johnt. A férfi is elindult feléje. A nők utána fordultak, de ezen Leslie nem csodálkozott.

A sötét nadrágban és világos sportingben elegánsabb volt, mint más szmokingban.

– Halló, Leslie! – köszöntötte. Mosolya feszélyezett volt. – Nem voltam biztos benne, hogy jössz.

– Én se voltam biztos magamban – vallotta be a lány, és egy pillanatig arra gondolt, bár ne jött volna. Tudja-e John, hogy szereti őt? Lehet, hogy arra szolgált a meghívás, hogy közölje vele a keserű igazságot?

Leslie-nek egyre fogyatkoztak a reményei. Átadta Johnnak a poggyászát, és követte a parkolóba.

– De jó, hogy nem Corvette – mondta Leslie, amikor a férfi egy piros Porsche ajtaját nyitotta ki. John először nem értette, de aztán bólintott.

– Ja, igen, tudom. A nővéred kocsija. – Segített Leslie-nek a beszállásnál, majd a kormányhoz ült. – Arra gondoltam, olyan helyre megyünk, ahol nyugodtan beszélgethetünk. Nincs messze, csak itt a hídon túl a Marina-sziget. Egy barátom adta kölcsön egy kis időre a jachtját.

Leslie csak bólintott, ő se tudta, mit mondjon. Lionel Barstownak talán nem esett nehezére John gondolataiban olvasni, de ő erre még mindig képtelen volt. Miért nem mondja meg John, mit akar? Miért viszi először egy jachtra?

– Kellemes volt a repülés?

Micsoda kérdés. Nem, persze, hogy nem volt kellemes! Nem tudta volna magától is kitalálni? Miért kínozza ennyire? Mintha nem lett volna elég az a négy nap a teherautójában, meg a St. Louisban töltött hét! Elege van a macska-egér-játékból.

– Nem – válaszolta kurtán. – A repülés minden volt, csak nem kellemes.

John meglepetten nézett rá.

– Rossz volt az idő? Viharos?

– Belső viharok, ha arra gondolsz. Épp New Yorkba akartam jegyet venni, amikor bemondta a hangszóró, hogy San Diegóba szóló jegyem van. Nem tudtál volna telefonálni? Fogalmam se volt, hogy a meghívásod még érvényes-e egyáltalán, és nem tudom, miért vagyok itt. Nem tudnád végre abbahagyni a színjátékot? Szeretném tudni, hányadán állunk.

– Még néhány perc türelem.

John összeszorított ajkakkal mereven nézett előre. Befordult egy parkolóba, és megállt egy alacsony, stukkós épület előtt. Kisegítette Leslie-t és egy hídra vezette, ahol több tucat jacht állt kikötve.

– Megérkeztünk.

John egy akkora hajó mellett állt meg, amely akár föld körüli útra is elindulhatott volna. A palló leeresztve, a fedélzeten egy fehér, rövid nadrágot viselő matróz várta őket.

– Minden indulásra kész, Danny? – kérdezte John.

– Parancsára Mr. Caldwell!

– Hová megyünk? – állt meg Leslie, és a motor halk hangját figyelte.

Mit tervez John? Először a teherautó-túra, most meg ez a hajó. Sohase kerül vissza normális kerékvágásba az élete? – Nem megyek a fedélzetre, amíg nem tudom, mit jelentsen mindez.

– Tévedés, Leslie – ellenkezett John –, pontosan oda kell menned, hogy megtudd. – Leslie vonakodására ugyanazzal a szemtelen mosollyal reagált, amit a lány az emlékezetében őrzött. – Ha nem mész önként, erőszakkal viszlek. Így tettek régen a kalózok is.

Karjába vette Leslie-t, és átvitte a pallón.

– Vitorlákat föl! – parancsolta.

Leslie kapálózott és kiabált: – Azonnal engedj el!

John nem hagyta magát befolyásolni. Egy keskeny lépcsőn levitte, kitárta az ajtót egy nagy szalon felé és elengedte a lányt. Bezárta az ajtót, és megfordította a zárban a kulcsot.

– Most ott vagy, ahol tudni akartalak. Csak akkor szabadulsz, ha megtudom, miért loptál meg, és hogy hogyan akarod jóvátenni.

Teljesen megbolondult, gondolta Leslie. Nagy szemekkel nézett Johnra, hangosan vert a szíve. Még mindig azt gondolja, hogy valamilyen kétes ügybe bonyolódtam.

– Az ég szerelmére, miről beszélsz? – kérdezte. – Semmit se loptam el tőled. Mit is loptam volna?

Elhallgatott. John a vállára tette a kezét és mélyen a szemébe nézett.

A lány megbabonázva állt.

– Ne játszd az ártatlant- mondta a férfi rekedten. – Nem kábítasz már el a négy zöld szemeiddel. Előre kitervelted a lopást, nem igaz? Minden egyéb színjáték volt. A potyautasszerep, a reklám, minden ügyes elterelő hadművelet, hogy semmit se vegyek észre. – Könnyedén meglökte. – Ki vele, mikor tetted? És hogyan? Azt se tudom, mikor vettem észre a veszteséget. Otthon azt hittem, hogy tévedés, de nem így volt.

Tényleg eltűnt. Csak nálad lehet, Leslie, egyedül csak nálad.

Leslie a könnyeivel küzdött. Mennyire szerette ezt a férfit! Mindegy volt, hogy mit gondolt róla, mindig szeretni fogja. Segíteni akart neki, hogy legyőzze a zavarát.

– Talán minden csak tévedés volt – kezdte vonakodva. – Többet kellett volna mondanod, hogy én…

Miért mosolygott, és miért nézett rá olyan sokatmondóan John? Nem volt már mérges rá?

A férfi hirtelen a karjába kapta, és olyan szorosan tartotta, hogy alig kapott levegőt.

– Leslie – suttogta újra meg újra.

Arcát a lány hajába rejtette, és úgy simogatta, mintha arról akarna meggyőződni, hogy tényleg létezik.

Leslie hozzásimult. Miért beszél a férfi lopásról? Nem lehet különösebben fontos, mert akkor másképp viselkedne.

Hirtelen megértette. A felismerés villámcsapásként hatott, bele is szédült. Minden összeállt, és végre értelmet kapott. John szíve – ez volt az, amire gondolt. Fölemelte a fejét, és Johnra nézett.

– Megértettél végre? – kérdezte az nevetve.

– Te csirkefogó, te utolsó gazember, te közönséges…

Tovább nem jutott. John megcsókolta, és egyszerre minden kétsége eltűnt. A hajó billegve elindult, Leslie Johnba kapaszkodott, hogy ne veszítse el az egyensúlyát.

– Keressük meg a kapitány kabinját – suttogta rekedten a férfi, és karjába kapta Leslie-t.

Egy keskeny átjárón keresztül jutottak a mahagónival borított terembe. Tompa fény világított meg egy sárga selyemtakaróval borított ágyat.

– Ó, John! – lehelte Leslie. – Ráadásul selyemtakaró.

– A barátom szereti a luxust és a szórakozást. – John az ágyra csúsztatta a lányt, és melléfeküdt. – Régebben én is ezt tettem.

– És most? – kérdezte Leslie, és kigombolta a férfi ingét. – És most ellene vagy?

– Az a szórakozástól függ. – Megfogta a lány kezét. – Várj még Leslie.

Kérdeznem kell valamit, amíg józanul tudok gondolkodni.

– Tessék? – könyökölt föl Leslie és megsimogatta John arcát. Tudta, mit akar kérdezni. Szíve várakozóan dobogott.

– Feleségül jössz hozzám? Szeretlek Leslie, úgy tartozol hozzám, ahogy senki más. Tudom, hogy mindez hirtelen történt, nem ismerjük egymást régóta, talán kétségeid vannak…

– Kétségek? – Leslie John ajkára tette az ujját. – Annyira szeretlek, hogy majdnem viszontszerelem nélkül is hozzád mentem volna. Annyira boldogtalan voltam nélküled! Mi történt? Miért változtattad meg a véleményedet? Mondd el, ha nem tart túl sokáig.

Gyengéden megcsókolta a férfit.

– Nem változtattam meg a véleményemet. Csak rá kellett jönnöm, hogy szerelem az, amit érzek. Eleinte küzdöttem ellene, amíg észre nem vettem, mi van velem. – John mosolygott. – Azt hittem, úgy is elvehetlek, hogy nem kötelezem el magam teljesen, de nemsokára értelmetlenné vált az is, hogy becsapjam magam. Elmondtad, hogy mit vársz a házasságtól, és ebből nem szabad engedned. Ezért kellett, hogy visszautasítsalak azon az éjszakán a szállodában. Nem voltál teljesen beszámítható, és ezt nem akartam kihasználni. És amikor Freddie-t kiszabadítottad! Jaj, Leslie, olyan nagyszerű voltál!

– Nagyszerű? Attól tartottam, hogy magadon kívül leszel a dühtől.

– Csodáltalak és nagyon megkönnyebbültem. Callahan kétségbeesésében mindenre képes lett volna. Semmiképp se engedhettem a kocsi közelébe miattad és Freddie miatt. Amikor nekilódult, legalább volt okom rá, hogy leüssem. Kár, hogy nem láttad. Büszke lennél rám.

– Biztosan – bújt Leslie szorosabban Johnhoz. – És mi a történet vége?

– A vége? – John a lány melleit csókolgatta. – A világ hirtelen megváltozott. Olyan lehetőségeket láttam magam előtt, amikről eddig nem tudtam. A bátorságod és a hited megfertőzött, és azt kérdeztem magamtól, ez szerelem? Amikor viszontláttam az anyámat, tudtam a választ. Boldog voltam, de nagyon meg is ijedtem. Igazad volt, Leslie.

Van egy történet, amit nem ismertem, és nem ismertem volna meg soha, ha nem lettél volna.

– Sejtettem. Az anyád nem lehetett egyedül bűnös.

– ő és az apám éveken át vitatkoztak. Az apám megtagadta tőle a tanulás, az önképzés minden lehetőségét és az üzleti tevékenységet, bármennyire is kérte. Megértettem, mit szenvedhetett, és azt is, hogy mivel tartozom neked: egy újabb leánykéréssel, és azzal a vallomással, hogy szeretlek. Ezt már majdnem Memphisben is megtettem, de aztán arra gondoltam, egy lélegzetvételnyi szünet csak jót tehet, összeszedhetjük magunkat. Látod, milyen hamar magamhoz tértem?

Féltem, Leslie. Egyfelől hittem Lionelnek, másfelől…

– Hogy tehette? Megígérte, hogy semmit se árul el.

– Haragszol rá? Közvetíteni akart, mégpedig a megfelelő pillanatban. Elmondta, hogy szeretsz. – Gyengéden megcsókolta a lányt.

Mondd még egyszer, Leslie! Tőled is hallani akarom.

– Szeretlek. – Leslie boldog volt, hogy végre kimondhatta. – És most azt is szeretném tudni, mi lesz velünk ezután?

– Tényleg nem tudod? – John elkezdte vetkőztetni.

– Úgy értem, később.

– Arra gondoltam, néhány napot itt töltünk, fürdünk, napozunk, és azt képzeljük, hogy egyedül vagyunk a világon.

– Csodálatos terv. Legalább egy évig ki se kötünk.

John nevetett.

– Felőlem megtehetnénk, de elő kell készíteni az esküvőnket. Azonkívül nemsokára kezdődnek a választások, téged pedig megbízatás vár El Salvadorban.

Leslie érezte Johnban a feszültséget, amikor az utóbbiról beszélt.

Nem tetszett neki a terve, és ha őszinte akart lenni saját magához, neki se tetszett már. Az El Salvador-i tartózkodás veszélyes lehet. Eddig ez nem okozott neki gondot, de most már nem volt egyedül.

– Lemondom a megbízatást. Valaki más megy majd helyettem.

– Komolyan mondod? Semmiképpen nem akarok a karriered útjában állni.

– Nem is fogsz. Gondoskodom róla. – Leslie tovább gombolta John ingét. –Tudod egyébként, hogy az elválásunk előtti reggelen hazudtam neked?

– Hazudtál? Mit? – John a karjaiba vonta a lányt.

– Egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy szerelmes éjszakánknak nem lesz következménye.

– Zavarna téged?

Leslie megrázta a fejét. Szerette Johnt. Karjaiban boldog volt, és biztonságban érezte magát.

– Akkor menjünk biztosra. Máskülönben honnan jönnének az unokák, akiknek egy szép napon el akarod mesélni a történetünket?